Fekete Toll temploma

Menni kell

A  Boszorkány koporsójában feküdt márványfehéren, véres fogakkal.

A Varázsló leült mellé, és beszélni kezdett hozzá, miközben egy nedves kendővel törölgette a nyakát és mellét borító harapásnyomokat.

– Elmegyek, szerelmem. El kell mennem, mert így megöljük egymást. Ha keresnél, tudod, hol találsz meg. Megyek az álmaink után.

– Gyógyulj meg. Gyógyítsd meg magad. Kezedben az elixír. Persze, fáj majd az átváltozás, de nincs másik út. Ez még nem a cél. Alig tettél meg néhány lépést. Néha látod a jövőt, néha meg teljesen torz a kép. Néha gyógyít, néha árt, amit teszel. Néha adsz, néha elveszel. A Szeretet nevében – néha ölsz. És néha nem azt, akit kellene.

– Hatalmas boszorkány lettél, de nem vagy Isten. Még nem. Csak nekem vagy az. Az én Istennőm. Te vagy az, akit szeretek. És ez nem változik. Veled indultam útnak, Veled térek majd haza egyszer.

– Mennem kell. Öld meg Őt. Szúrd a szívébe a karót. Aztán gyere utánam. Várok Rád. Ha kell, “életek között és életeken át”. Ahogy Te mondtad, ott a templomban, emlékszel?

Megcsókolta a nő homlokát, és kilépett az ajtón a tomboló hóviharba. Összehúzta  szakadt kabátját szakadt szíve fölött, és elindult a Város felé. Nem nézett vissza. Nem tudott.

Néhány lépés után elájult. Pár percig hevert a havon, aztán lassan magához tért.

– Istenem, miért keltettél fel? Olyan szépet álmodtam. – mondta panaszosan, aztán elmosolyodott – De a Te akaratod legyen meg, bármi is az, ne az enyém.

Nekifeszült a szélnek, és az szárnyára vette őt. Repült a sötétben.

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!