Jó reggelt! Néhány napra megpihentem. Fárasztó az utazás. Esik. “Rossz” az idő? Nem az. Csak esik. Induljunk tovább. Kis táblácskám – “Mondd el, mi bánt, meghallgatlak” – működik. Megnyílnak nekem az emberek. Tegnap egy hölgy megkérdezte a villamoson, hogy komolyan gondolom-e. Aztán meg azt, hogy miért teszem. Mondtam neki, hogy azért, mert szükség van rá. Mert ez hiányzik az embereknek. Téblábolt egy kicsit, nem tudta, mit tegyen. A kezébe nyomtam egy névjegykártyát. Aztán leszállt a villamosról. Remélem, azért, mert hazaért, és nem menekülni akart előlem. Én nem bántok senkit. Főleg nem, ha vannak szemtanúk. 🙂 Remélem, még találkozunk. Úgy érzem, mondott volna valamit. Még a tollaim sem zavarták. Itt, a betondzsungelben ez nem kérdés. Legalább észrevesznek. A többi az én dolgom. Csak beszéljünk végre egymással. Te is szólalj meg. Túl nagy a csend. Szólj hozzá az írásaimhoz. Vess fel témákat. Tudni, hallani akarom, hogy mit gondolsz. Mit gondolsz rólam, magadról, másokról, mit gondolsz a játszótérről, a Nagy Homokozóról, ahol élúnk. Mit gondolsz a világunkról. Lehetne ez jobb, vagy jõjjön a harakiri? Kellene már egy szamurájkard… Hallani akarlak. Beszéljünk egymással. Fogjunk össze. Segítsünk egymáson végre. Csak úgy, a magunk örömére. Egyik testvérünk azt írta: álmokat adna, annak, akinek nincs. Hát nekem van egy álmom. Arról álmodom, hogy a “világ ne legyen ilyen… szar”.
Álmodjunk együtt!
Álmodnál velem?
