Ma nagy feladat elé nézek: elindulok, hogy megtaláljam azt a feladatot, ami lehetővé teszi anyagi szintű fennmaradásomat a világban. Van, aki ezt munkának hívja. Én nem. Nem rabszolgaságra készülök. Teremtésre.
Szóval, már indulnék éppen, amikor hirtelen megérzem: nem vagyok egyedül.
Igen itt van, megérkezett egy régi ismerősöm. Betoppant újra a Félelem.
Leül a kedvenc fotelembe, felteszi a lábát az asztalra, és belekezd kedvenc monológjába:
– Ugyan már mit akarsz, Karcsika? Alkotni?
– Igen – mondom neki – alkotni. Bródy szerint is “alkotni születtünk erre a Földre”. Teremteni jöttem, nem robotolni.
Rágyújt.
– Ne haragudj, de röhejes vagy, ugye tudod. Ebben a világban az emberek örülhetnek, ha bármilyen munkájuk lehet. Ráadásul te egy szerencsétlen balfasz vagy. Egy “balogsütyü”. Te mindent félbehagysz, neked semmi sem sikerül, alkalmatlan vagy mindenre. Nem lesz itt semmilyen alkotás. Keress magadnak valakit, akibe kapaszkodhatsz. Aki megmondja, mit tegyél. Csak így vagy képes a létezésre. Élet? Alkotás? Ugyan már! Hát nézz magadra! Nézz magadba!
Elégedetten hátradől. Azt hiszi, megint legyőzött.
Egy pillanatra én is elhiszem. Igen, már megint szorítja a torkom, marokja fogja a szívem, lebénít.
Igen, így történt ez mindíg.
Aztán beszélni kezdek hozzá:
– Kedves félelem. Már ne haragudj, de… kiismertelek.
Tudom a nevedet. És én a Mester vagyok. Nincs már hatalma felettem senkinek. Neked sem.
“A mester engedi, hogy az energia szolgálja őt.”
Velem van az Isten. Velem van az Erő.
Mindent megteszek. Mindent elviselek.
Ha velem van az Isten, ugyan ki lehet, ki tehet ellenem?
Nem kellesz már nekem.
Köszönöm, hogy eddig elkísértél. Köszönöm, hogy megóvtál a sebektől.
Majdnem megöltél. Most elengedlek. Járj békével utadon, én is járok a saját utamon. Nélküled.
Szóval: Elméssz Te a picsába!