Egyszer régen, amikor még a fiam kicsi volt, és nem volt mindenkinek telefonja – bizony, volt ilyen is – szóval egy régi téli estén disznóvágásra indultunk a kis Fiestánkkal Pusztaföldvárra.
Alig kanyarodtunk ki Almádiból az országútra, szembejött velünk egy akkora kamion, hogy a kereke pontosan olyan magas volt, mint a mi kicsike autónk.
Már messziről láttuk, hogy baj lesz, a kamionos az út szélén bóklászó részeget figyelte, azt igyekezett kikerülni, és csak jött, jött át a mi sávunkba.
Az ütközés egy pillanat alatt megtörtént, ha meghaltunk volna, észre se vesszük. De a Főnök figyelt ránk, és – bár az autónk totálkárosra tört – nekünk a hajunk szála sem görbült meg. (Persze, be volt kötve az övünk!) Mikor felocsudtam az ijedségből, láttam, hogy a feleségem rendben van, nekem sem lett bajom, de mi lehet hátul a gyerekkel?
Hátul néma csönd… Hátranyúltam.
– Máté, jól vagy?
Ekkor kezdett el sírni – szerencsére csak ijedtében.
Valahogy mindhárman kimásztunk az autóból. Már ott állt halálra vált arccal a kamionsofőr.
A fiam sírva nekiesett:
– Bácsi, összetörted az autónkat! Most csináld meg!!
Másnap reggel az almádi posta előtti nyilvános telefonfülkéből fehívtam a pusztaföldvári nyilvános telefonfülkét, gondoltam, valaki majd csak felveszi, és üzenhetek vele a rokonoknak, akiknek már így is volt egy jó éjszakájuk…szóval felhívtam, és fel is vette valaki…mégpedig pontosan az a rokonunk, akikhez indultunk előző este. Ha még nem mondtam volna: a Főnök szeret engem…
Az értesítés így sikerült, de a karácsonyi ajándékok – igen, akkor még arra is tellett – nem jutottak el a rokonokhoz. Nosza, küldjük el csomagban!
Nemrég lettünk boldog videokamera-tulajdonosok, ezért úgy gondoltuk, hogy ha már személyesen nem találkozhatunk a földváriakkal, legalább küldjünk videoüzenetet.
Máté fiam lett a narrátor. Tanácstalanul kérdezte:
– De mit mondjak?
Mondtam neki, hogy mesélje el, mi történt velünk, és kívánjon kellemes ünnepeket.
Így született meg a következő üzenet:
– Összetörött az autónk, és mindenkinek kellemes karácsonyi ünnepeket kívánunk!
(A fiam ma már negyedikes joghallgató, Bibó-kollégista. Ma már valószínűleg hosszabb lenne a beszéde.)