Nem jó utolsónak lenni. “Utolsó mohikánnak”.
Üres a dohányzó, néma és hideg. Rajtam kívül mindenki elment már, vagy készülődik éppen.
Csak téblábolok. Meggyújtom a gyertyát, aztán elfújom.
Egyedül maradtam. Még az Isten is hallgat…
Persze, vannak emberek körülöttem. Kedvesek. Beszélgetünk, nevetünk. De belül csend van. Ők még “mások”. Újak. Vajon lesz-e rá időm, hogy összecsiszolódjunk?
Hirtelen eszembe jutott, mikor nagyapám a nagyanyám temetésén rám nézett, és sírva mondta:
– Látod, kisfiam? Elment. Itthagyott a nagyanyád!
Azt mesélte a kórházi szobatársa, hogy a halála előtti pillanatokban a Mamával beszélgetett.
Eljött érte a Társa.
Hát gyere! Várlak!