Egy “jósvers” kamaszkoromból:
Csillagszem
Csillagszem dajkál csillaggyermeket
Robbannak fényes szupernovák
Megosztják velünk az éjszakát
Színes szakállú bolygó-szellemek
Holdfényben égnek ezüst tengerek
Harmatot isznak csillagrózsafák
Arany burokban alszik a világ
Fölötte csendes, bíbor tűz lebeg…
De Androméda nem álmodik
Percenként halnak meg csillagok
A századik, az ezredik
Én minden ködben ott vagyok
A fájdalom bennem lakik
Már átérzek minden bánatot