Versmentés – Zuhanás
A végtelen felé török ki magamból:
Rezgő fénykútra tárom ablakom
S a fénykúton át
Agyamig süvít a pusztaság
Megkövült mosolyok árnya
Acélkendőket feszít körém
Gyémántpánt csattan homlokomon
Lézerbilincs a húsomba vág
Tátongó, mocskos torkokon át
Apró pontvalómba hullok
Szemem az űrből a földre lehajlik
Mert meggyűlöltem a csillagokat
Kik démonszemekkel ijesztenek rám
Ha hozzájuk mérem gyatra fajom
Lássátok fénylő akaratom:
Szikrázó rózsák szirma takarjon
Arany-zöld tollak melege óvjon
A Sötét Dermesztő szeme elől
Mert kit megérint a végtelen varázsa
Az mind-mind önmagába hullik
S egy örökké izzó túlvilági máglyán
Perzseli meg saját agyát…
Szemem az űrből a földre lehajlik
Kék fűszálak közt keresem arcom
S repedt tükréből visszakacsint rám
Egy véres szárnyú katicabogár
Csak merülni egyre tovább
Parányok óriás hegyei közé
Protonfolyóban mosni arcot
Megtörölközni gamma-sugárban
S eltölteni a végső éjszakát
Neutron kedvesemmel
A végtelen homályban állunk