Fogas kérdés
Gyerekkorom óta félek a fogorvostól, mint a tűztől.
Hogy miért is? Nem tudom…
Talán valamilyen emlék előző életeimből. A fogók és egyéb “kínzóeszközök” előhozzák élményeimet az inkvizícióról…
Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem. Ez a magyarázat egyre divatosabb. És sokkal elegánsabb és elfogadhatóbb, mint az egyszerű gyávaság…
Az biztos, hogy nagyon nehezen engedek közel magamhoz valakit. Hát még, hogy megérintsen. Főleg, hogy a fejemben turkáljon mindenféle fémbigyókkal…brrr!
Persze, kellőképen rossz fogakkal áldott meg az anyatermészet.
Iskolás koromban sokszor eljutottam a fogorvosi várószobáig.
Többnyire megszöktem…
De volt olyan is, hogy nem úsztam meg.
Aztán 18 évesen úgy döntöttem, hogy itt az idő.
Beültem anyám gyerekkori barátnőjének székébe.
Nem panaszkodhatok, tényleg nagyon jól tette a dolgát, szinte semmi fájdalmat nem okozott. Sajnos, nem tudta befejezni a munkát, mert Budapestre költöztem.
Ott álltam Zuglóban egy félig gyökérkezelt foggal a számban, és totojáztam, hogy merre induljak. Végül meggyőztem magam, hogy ez így nem maradhat, elmentem tehát az SZTK-ba.
Na, ez már hasonlított az inkvizícióra!
Durvaság, féjdalom, fogfúrás könyékig a fejemben, érzéstelenítés nélkül…
Elegem lett. Mégis csak nekem volt igazam! A fogorvosok rossz emberek!
De nem adtam fel! Végül nem maradt rossz fogam.
Hosszú évek teltek el boldog tudatlanságban…
Aztán beütött a ménkű! Letörött a tömött fogam. Aztán jobban körülnéztem.
Itt egy lyuk, ott egy lyuk… aztán letörött még egy… aztán lepusztult a másik…
És én újra csak féltem… féltem, hogy baj lesz, ha elmegyek. De még nagyobb lesz a baj, ha nem… na, majd jövőre…
Aztán hipp-hopp, egyszer csak már fizetni kellett a fogorvosnál!
Na, ez aztán végképp jó alibi lett. Hát nincs nekem pénzem erre!
Különben is: az egyik nagyapámnak sorban kihullottak a fogai.Sosem járt fogorvosnál.
A másiknak gyönyörű hamis fogsora volt.
Mindkettő elélt vagy 85 évig. Egy-két év ide vagy oda nem számít! Nekem…
Tehát elhatároztam, hogy a fogorvosokkal való kísérletezést egy életre befejeztem!
Hát persze… egy szép napon felfedeztem egy duzzanatot valamivel a szemem alatt.
Ciszta a foggyökeremen…
Akkor már elég nagy varázsló voltam, tehát feladatnak tekintettem a dolgot…
Amikor nagyon zavart, foglalkoztam vele, aztán meg nem, aztán újra megnőtt, aztán leapadt, aztán megnőtt, kicsit már nagyobbra…
Aztán észrevették mások is, magyarázkodhattam, hogy majd én, a nagy varázsló…
Aztán megröntgenezték, és megpróbáltak a fogorvosi székbe csalni, de én férfiasan ellenálltam… de ekkor már kezdtem érezni, hogy elvesztem a csatát.
Végül szerelmes lettem – milyen tréfás a Főnök – egy fogászati asszisztensbe.
Na, ez volt a kegyelemdöfés! Megadtam magam…
Egy szép novemberi délutánon beleültem a rettegett székbe… és mire kinyitottam a számat, már ki is húzta a fogamat az én új, és azóta kedvenc fogorvos barátom.
Mitől is féltem én éveken át?
Köszönet érte. Tényleg le a kalappal. Mindenkinek őt ajánlom.
Pláne, mert ezt ő is olvassa… 🙂
Boldogan mentem haza… de valami mégsem stimmelt…
A doki is tudta ezt, és karácsonyra kaptam tőle egy szépséges beutalót a szájsebészetre.
Röntgen, ct… baj van.
Az én kis cisztám éveken át azon dolgozott, hogy felzabálja a csontot az arcüregem környékén.
Szükségessé vált egy arcüregműtét, zárással, lyukasztással, miegymás.
Semmi baj, csak egy óra az egész, orron és szájon át, félkézzel…
Bummm!
Hát kellett ez nekem?
Na, most annyira tele lett a gatyám, hogy én magam már alig fértem el benne.
Biztos voltam benne, hogy itt a vég. Ezt nem lehet túlélni!
De a nyitott arcüreget sem – állítólag.
Felvettem hát az utolsó kenetet, elbúcsúztam az ismerőseimtől, és nekivágtam.
Eljött a nap.
Ültem reggel a váróban, és arra gondoltam, hátha történik valami…
Mondjuk leszól a Főnök, hogy csak vicc volt az egész, jót röhögünk valamennyien, aztán mindenki mehet a dolgára…
De nem… egyszer csak szólítottak…és beleültem a székbe.
És akkor a félelmetes SZÁJSEBÉSZRŐL kiderült, hogy EMBER!
Mondjuk, ezt már előtte is sejtettem, mikor mindent szépen elmagyarázott, úgy, hogy értsem is, de azért nem bíztam igazán benne…
De most…
Embernek nézett, és nem egy munkadarabnak. És mindenki ezt tette, aki ott velem foglalkozott.
Nagyon finoman beadta az érzéstelenítő injekciót, előre szólt, hogy a szájpadlásba adott szuri picit fájni fog, megkérdezte, hogy nem vagyok-e rosszul…
A műtét előtt meggyőződött róla, hogy hatott-e a szer, adott még egy injekciót.
Aztán a műtét alatt is végig figyelt rám. Kérdezgette, hogy jól vagyok-e, ha feszítettem, nem mordult rám, türelmesen kérte, hogy ne tegyem. Bíztatott, és megdícsért, hogy jól csinálom…
És nekem csak ennyi kell…
Nem volt kellemes a műtét, főleg, mert hosszú volt. Egy teljes óra. De néhány pici szúrástól eltekintve semmilyen fájdalmat nem éreztem. Ha lett volna valami jó kis zene – mondjuk egy kis helyi Bíborszél -, még élveztem is volna: “Önnek nem kell semmit tennie…csak nyissa ki a száját”.
És végig embernek érezhettem magam.
Ja, és élek!!
Köszönet Dr. Katona Pálnak, és a szájsebészet általam sajnos név szerint nem ismert teljes személyzetének a lelkiismeretes munkájukért és főként az EMBERI BÁNÁSMÓDÉRT, amiben részesültem.
Hozzáteszem: előtte is, és azóta is eltöltöttem kevés időt a váróban, és azt tapasztaltam, hogy ez a bánásmód mindenkinek egyformán szól, nem csak nekem.
Ezért, ha kérhetek valamit: mi, betegek is tekintsünk rájuk Emberként.
Ők sem gépek. Nem a cselédeink. Emberek. Méghozzá nagyon.
Jár nekik a tisztelet és a köszönet.
Én író vagyok. Én így köszönöm meg.
KÖSZÖNÖM!!!