“Minél többet figyelem az embereket magam körül, annál inkább az a meglátásom, hogy
a nyugat-európaiak többsége mély álomban van. Úgy élik az életüket, mintha valaki
beadott volna nekik egy nyugtató és altató injekciót, amelynek hatása több évtizeden
keresztül is kitarthat, egyes esetekben egészen a sírig. Ez azt jelenti, hogy sokan úgy
halnak meg, hogy valójában nem is éltek, azaz soha nem ébredtek fel. Szomorú, de ez az
igazság.
Hogyan ismerhetjük fel, hogy az emberek alszanak? A legtöbben napról napra, évről
évre ugyanúgy élnek. Az életükben alig következik be változás, azon kívül, hogy néhány
évente lecserélik az autójukat, esetleg a partnerüket, és talán munkahelyet változtatnak.
Valami igazán új azonban sohasem történik velük. Sokak élete látszólag nem más, mint
ismétlődések láncolata. Az életük rutinszerűen zajlik: felkelnek, elmennek dolgozni,
igyekeznek megfelelni a főnökük elvárásainak, hazamennek, beszélgetnek és pihennek,
azután lefekszenek aludni. Felkelés – munka – kikapcsolódás – lefekvés; felkelés – munka
– kikapcsolódás – lefekvés. Végül fekve maradunk, és meghalunk…
Az emberek többsége folyamatosan alszik, holott rendkívüli módon megerőltetik
magukat, és gyakran tűnnek kimerültnek és elgyötörtnek. Semmire sincs idejük, gyakran
idegesek, mindent gyorsan akarnak elintézni, és magukban folyton azt hajtogatják, hogy
„nincs időm, nincs időm; sietnem kell, sietnem kell; elkésem, elkésem”. Ezeknek az
embereknek állandóan sok a dolguk, sokszor több dolgot is csinálnak egyszerre, főleg a
nők, azonban sohasem érnek a dolguk végére, és valójában sohasem elégedettek.
A legtöbben határozottan tiltakoznak, amikor valaki megpróbálja felébreszteni őket. Ha
találkoznak valakivel, aki teljesen máshogyan él, mint ők, általában ujjal mutogatnak rá,
szidalmazzák és kiközösítik. Úgy tűnik, rettenetesen félnek attól, hogy egy nap
felébrednek, és rádöbbennek, hogy semmi sem igaz abból, amiben eddig hittek, és hogy a
világuk, amelyet felépítettek maguknak, összedőlhet. Isten a tanúm rá, hogy a félelmük
megalapozott.”
