Beszélnünk kell.
Arról, hogy hogyan élünk.
Arról, hogy hogyan szeretnénk élni.
Arról, hogy milyen világot teremtünk naponta magunknak.
Arról, hogy mennyire tetszik ez nekünk.
Beszélnünk kell a vágyainkról, a félelmeinkről, az igényeinkről és a szükségleteinkről.
Beszélnünk kell az álmainkról és az úgynevezett “realitásról”.
Beszélnünk kell, mert különben összedől körülöttünk ez a “realitás”, és beköszönt a káosz.
Persze, a káosz is megszüli az új világot. Csak éppen nagyon fáj majd.
Neked is!
Hát én beszélek.
Beszélek az én “realitásomról”.
Arról, hogy én mit látok magam körül.
Látom az anyagi szintű végtelen növekedési vágyat egy véges anyagi világban.
Ez nyilvánvaló őrültség. Beledöglünk. Csak előtte még mindent felzabálunk magunk körül.
Persze, ez így már nem is igaz.
Mindent nem tudunk felzabálni.
De szeretnénk. Megpróbáljuk.
Jobban járnánk, ha megzaboláznánk anyagi vágyainkat. Maradjunk inkább a valódi szükségleteinknél.
A végtelen növekedés a lélek és a szellem dolga.
Bármit és bármekkorát érezhetsz, bármire bármikor gondolhatsz.
Ettől csak gazdagabb leszel. Ettől a világ csak gazdagabb lesz. A mi világunk.
A mi közös világunk.
Mert közösen teremtjük meg a világunkat.
Ezért kell beszélnünk egymással.
Arról, hogy milyen legyen.
Arról, hogy mennyi az “elég”.
Arról, hogy mit tudunk letenni a közös asztalra.
Arról, hogy hajlandóak vagyunk-e közös asztalhoz ülni végre, vagy leszarjuk az egészet, és zabálunk magunknak, magunkban tovább, magunk alá kotorva a maradékot.
Arról, hogy meddig tart a társadalmi felelősségünk, és hol kezdődik a saját dolgunk, amibe senki sem szólhat bele. Persze, akkor innentől ne is várjunk cserébe semmit ezen a téren.
Mindenki véleménye fontos. Nincs kis ember. Nincs nagy ember a többi ember beleegyezése nélkül. Csak ember van.
Szóval kíváncsian várom, hogy valaki hajlandó lesz-e beszélni ezekről a dolgokról.
Van erre igény bennetek, vagy csak én álmodok már megint túl nagyot?
