Ülök a sötét szobában.
Egyetlen gyertya világít.
Előttem az asztalon egy tükör.
Apámtól kaptam, ő csinálta – “fábul”, mint általában mindent.
A tükör is sötét. És üres.
Nézem. Elmerülök az ürességben.
De az Üresség a Mindenség is egyben.
Egyszerre már a tükörben vagyok.
A szoba üres.
A tükörben egy téli kép ébred. Esti félhomályban táncol a az utcai lámpák fénye a hókupacokon.
A jeges járdán egy kisfiú halad. Mezitláb a befagyott pocsolyák között.
Hátranéz. Rám néz. Ujját az ajkai elé emeli. Csendre int, aztán könnyedén megy tovább. És én követem őt.
Lassan elhagyjuk a várost. Már csak a hold világítja be az utat. Sötét van.
Megyünk ketten a hideg sötétben, egyre távolabb a fénytől és melegtől.
Nagyon sokáig megyünk.
A fiú egyszer csak megáll, és újra rám néz. Maga elé mutat egy sekély gödörbe.
Mellé lépek.
A gödörben, egy átlátszó jégkoporsóban, csillagok között lebegve, vöröslő tűzben égve ott fekszik az ezüst szárnyú angyal.
Ott fekszem Én.
Igen, én fekszem ott, és én állok itt.
Nézem magam.
– Meghalt? Vagy csak alszik? – kérdezném a kisfiút, de ő már nincs sehol.
Ekkor megszólal egy hang a fejemben.
– Meghalt – csak alszik – nincs különbség. Minden csak álom.
Az élet…. a halál… a szerelem… a magány… a nappal… az éjszaka… a boldogság… a félelem… a minden… a semmi… csak álom.
Nincs ébredés. Csak megyünk álomból álomba. Nincs más.
Hát nézz bele az álmaidba!
Hirtelen képek villannak fel körülöttem az éjszaka vásznán. Az álmaim.
A híres zenész a színpadon… a költő… a színész… a bölcs tanító… a vándorló gyógyító… a sikeres fotós… a lánglelkű forradalmár… a milliomos… az űrutazó… a nincstelen koldus… a keresztre feszített rabszolga… a varázsló… a király… az őrült… az Isten… a vámpír… a csillag… a gyilkos… a Semmi… az Egy…
– Válassz álmot magadnak! Bármelyiket választhatod. De tudd, hogy a választás – az igen és nem. Méghozzá egyszerre.
Most minden fény kialszik. Még soha nem volt ennyire világos.
Most nem vagyok sehol. Ott vagyok mindenhol.
Ott vagyok.
Vagyok.
ÉN VAGYOK.
CSAK ÉN VAGYOK.
