Ma esett a hó.
Esett, de annyira puhán, annyira szürreálisan lassan, alig-alig létezően, mégis mindent betöltően, hogy sikerült hirtelen marokra fognia és jéghideg kezével felmelegítenie a szívemet, sikerült megállítania örökké okoskodó agyamat.
Esett a hó, és már megint megtörtént bennem a csoda.
Számomra a hó – áldás. Égi könyörület, feloldozás.
Amikor fehér puhasággá varázsolja a decemberre reménytelenül szürkévé csupaszított világot – arra nem találok soha szavakat.
Szavak nélküli ima ez – és válasz a mi tökéletlen imáinkra.
Olyan jó lenne hinni, hogy ez az ima értem is szól – hogy ma is gondolt rám odafenn valaki…
