Este van.
Kialszanak a fények.
Jön a sötétség, a dermedt éjszaka.
Torkomat szorítja a félelem, alattomosan kúszik hideg keze a szívem felé.
Megindul bennem a szokásos gondolat: “Segíts meg, Istenem!”
Igen, megindul, mint mindig, amikor sötét lesz.
De most valami megakasztja bennem a könyörgést, az “adj még és még” fohászkodást.
Mit is akarok még, hiszen annyi mindent adtál nekem!
Köszönöm.
Köszönöm, Istenem!
Köszönöm a könnyeket, amiket néha-néha sírtam.
Köszönöm a perceket, amikor kialudt bennem a folytonos félelem, és boldog tudtam lenni.
Köszönöm a simogatást, amit kaptam – és azt is, amit adni tudtam.
Köszönöm a hóesést, köszönöm a ködbe merülő utcai lámpák alig-alig fényét.
Köszönöm a tavasz zöldjét, a magányos csavargás mámorát friss nyári reggeleken.
Köszönöm az ősz szelíd szomorúságát.
Köszönöm a parti köveken megtörő hullámok zaját.
Köszönöm a villámló, zúgó viharokat, amiket az ablakon át, biztonságban néztem.
Köszönöm az ihletettség perceit, amikor elhittem: alkotok.
Köszönöm azt a néhány szerelmet.
Köszönöm a gyermekeimet.
Köszönöm, hogy szerettél, hogy szeretsz, bármi is volt, bárhogy lesz is ezután.
Köszönöm, hogy hagytál játszani ezen a gyönyörű téren.
Köszönöm, hogy néha-néha érezhettem: Te is itt játszol velem.
Köszönöm, hogy a nap végén majd öledbe veszel.
Köszönöm, hogy megcsókolod őszülő hajam, azt mondod: “nem baj” és…
Köszönöm, hogy végül – hazaviszel.
