Meghalt.
El kell hát temetni.
Szótlanul ülök a sírnál.
Már majdnem kész, csak…
… még hiányzik a felirat.
Csak ülök, és hallgatok.
Hallgatom, súg-e valaki valamit.
Talán a szél… talán az Isten… talán a lelkem… talán… valaki…
Hallgatok. Csend van. Erre nincsenek szavak.
Szavak nincsenek.
Csak valami halovány illat. Kávé és parfüm, és az a senkivel össze nem téveszthető… az Otthoné.
Csak egy meglibbenő hajfürt.
Gyönyörű lábak lépteinek alig hallható suhanása.
Csak egy bizsergő csók a végtelenből.
Egy millió voltos ölelés.
Csak egy szívbe karmoló kacaj.
Mozdul a kezem.
Dolgozik a véső és a kalapács.
Aztán hátralépek és még százszor elolvasom, a szívembe is belevésem, lelkembe karcolom az utolsó mondatot:
“Örökké – élt ezer napot.”
