Egyszer réges-régen, talán húsz év is eltelt már azóta, álltunk a füredi földhivatal előtt a nejemmel és a lányommal, aki akkor még épp csak kilátszott a földből.
Nagyon hosszú volt a sor, úgy tűnt órákat kell várnunk. Az én lányom szaladgált erre, szaladgált arra, aztán egyszer csak beszaladt az épületbe. Hagytuk, gondoltuk, hogy jó helyen van ott.
Telt-múlt az idő, egyszer csak jött ám kifelé egy dolgozó hölgy, fogta a lányom kezét, és mérges volt.
– Kié ez a gyerek? – kérdezte.
– A miénk. . . – vállaltuk fel a sorsunkat a nejemmel kissé megszeppenve.
– Na, jöjjenek be gyorsan!
Bementünk, öt perc alatt elintéződött az ügyünk, és már jöttünk is kifelé.
Ahogy elhaladtunk a többméteres sor mellett, valaki megszólalt:
– Én is gyerekkel vagyok!
Erre én kihúztam magam, és büszkén válaszoltam:
– Igen, de az nem volt rossz!
