A varázsló magára maradt.
Mindenki elment, aki eddig vele volt.
Egész nap csak téblábolt a ház körül.
Nézte a tükröt, hátha meglát benne valamit, de a tükör hallgatott. Sok minden eszébe jutott aznap, például rég halott nagyapja is, aztán a nagyanyja.
Minden civakodásuk ellenére ők Társak voltak. Erről nagyapja halálakor szerzett bizonyságot.
Naplójába leírta felmerült gondolatait, saját eljövendő társára gondolt, és megszületett benne a hívás: “hát gyere, várlak!”
Felrakta a könyvespolcra az elolvasott könyvet.
Hirtelen – mondhatni: véletlenül – eléesett róla egy másik. Egy társkeresésről szóló.
– Köszi! – mondta a Főnöknek, és olvasni kezdte a könyvet.
Hirtelen jelzett a táblagépe. A társkereső oldalról érkezett üzenete. Valaki küldött egy mosolyt…
Az első rövid randevú után a varázsló tudta már, hogy Ő az. De vajon Ő mit gondol? Nem látott a fejébe.
– Majd kialakul… – morogta a bajusza alatt, de a gondolatok egész nap mocorogtak benne.
Estére megszületett az elhatározás: megnézi, mit mond a kártya…
Ahogy a jósnő a kártyát keverte, hirtelen szinte kiugráltak belőle a lapok. És azok a lapok…pontosan azok!
A varázsló csak annyit mondott:
– Köszönöm, Istenem!
És most nagyon be van… szarva!!