Kovács néni éppen a “Bulapest éjjel”-t nézte lestrapált tévéjében, amikor egyszer csak csengettek.
A néni kilesett az erre a célra kialakított nyíláson, és hirtelen a szívéhez kapott.
– Uramisten! Hiszen ez az Ördög! Biztosan el akar vinni már!
Gyorsan fejére húzta a szoknyáját, és dobott egy hasast rögtön az ágy alá, de még ott is azon gondolkodott, hogy hova is bújhatna el tulajdonképpen…
Sokáig nem történt semmi…
Kovács néni már éppen aggódni kezdett, hogy mi van, de aztán eszébe jutott valami. Ilyenkor nyilván át illenék tekintenie az életét. Hát rajta!
Gyerekkorában nagyon szegények voltak. Éheztek…
Aztán jött a háború. Nem volt ennivaló. Éheztek…
Aztán jöttek a hős felszabadítók. Éheztek…
Aztán az elvtársak lesöpörték a padlást. Éheztek…
Aztán jött a kitelepítés. Éheztek…
Aztán jött a téeszcsé…na az már kicsit jobb volt. Csak éheztek…
Aztán jött a nyugdíj. Alig vette észre, olyan kicsike. Éhezik… de legalább nem fázik…nyáron a panelban van vagy ötven fok árnyékban…
Kovács néni eljutott végre a gondolkodásban a végső megállapításig:
– Ettől még a pokolban is jobb lehet – morogta, és kimászott az ágy alól.
Ajtót nyitott az udvariasan várakozó patásnak, és bátran a szeme közé rikkantotta:
– Hát itt vagyok! Vihetsz!
– Hová vigyem, édes Kovács néni? – kérdezte a vörös képű megszeppenve.
– Hát a pokolba! – vágyakozott az öregasszony.
Az ördög kedvesen megsimogatta a néni néhány szál bajuszát:
– Drága Kovács néni! Hiszen ez már az!!