Reggel van, szinte még hajnal. Persze mindenki alszik. Élvezem a csendet, ahogy élvezem a beszélgetéseket, a közös hallgatásokat, a ki nem mondott, de mégis meghallott gondolatokat, az egymásnak lejátszott zenéket… Itthon vagyok… De egyszer majd mégis tovább kell menni. Innét is. Jó itt lenni. Sehol sem találtam még ennyi tiszteletet, ennyi egymásra figyelést, ennyi bölcsességet, ennyi békét, ennyi szeretetet…ennyi boldogságot. Fura, nem? Állítólag betegek vagyunk. Hát én nem akarok “meggyógyulni”.
Isten áldja meg minden gyermekét, aki bármilyen nyelven és bármilyen néven megszólítja őt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: