Hirtelen teljes lett a sötétség, hirtelen elnémult a világ.
A varázsló lassan feltérdelt, aztán nem mozdult tovább. Csak várt, és figyelt.
Nem történt semmi.
Évezredek szálltak el. Eltűnt a kint és a bent, egyforma lett a lent és fent. A mágus a Semmiben lebegett.
A Semmiben, ami mégis tele volt a Mindennel…
Az oltár fölött egyszerre megcsillant valami. Egy tűhegynyi fényszilánk.
Aztán a fény nőni kezdett, és kibontakozott belőle három alak.
A középső egy bölcs öregnek tűnt, de egyre erősödött ragyogása, eltűntek vonásai, végül egy szinte már elviselhetetlenül fénylő energiaoszloppá változott.
És jobbján ott lebegett a fehér, balján a fekete angyal.
A varázsló lehajtotta fejét, szívére szorította két kezét.
Egyszerre csak egy érintést érzett. A fekete angyal karmos kezével megragadta vállát, és felemelte őt magához a levegőbe.
Belefúrta tekintetét a varázsló szemeibe, hiába zárta össze az szorosan a szemhéjait. És kinyitotta száját, megvillantva véres agyarait…
– Te szegény! – szólalt meg, és balzsamos hangja begyógyította a férfi gennyedző sebeit – tedd már le félelmeidet, ne cipeld őket tovább!
Aztán csend lett. A mágus a levegőben lebegett, és kiüresedett, áttetszővé vált testét lassan betöltötte az erő.
És egy régen nem hallott hang szólalt meg fejében:
– ADJ FÉNYT!
Aztán hirtelen eltűnt a ragyogás, visszakapta régi színeit a világ.
A férfi felállt, és kilépett a templomból.
A lépcső tetejéről végignézett a réten, és elmosolyodott.
A füvön mindenütt emberek ültek mozdulatlanul, lehajtott fejjel, némán.
A varázsló lesétált a lépcsőn.
“- Adj fényt” – csendült fel újra a fejében a régi, kedves hang, és ő gyengéden az első ember fejére tette a kezét…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: