Mese a fiúról, akiből varázsló lesz egyszer – I.

A béka csak üldögélt a patak partján.
Mindez nem is lett volna baj, csak hát pontosan ott üldögélt, ahol a fiú – aki majd varázsló lesz egyszer – horgászni szeretett volna. És ők ketten nem lehettek egy helyen…erről gondoskodott a fiú jól fejlett békafóbiája.
– Na, most mit csináljak? – kérdezte magától eléggé tanácstalanul, aztán eszébe jutott öreg karate-mestere mindenre használható, tehát univerzális mondása.
Szinte hallotta csendes és nyugodt hangját:
– A fű zöld, az ég kék…
Igen, az ég kék, és a csörgedező patak is kék…
Igen, a fű zöld, és a béka is zöld…
– Talán jó lesz ide is ez a mondás… – gondolta, és közelebb ment a békához, aki még nem sejtette, hogy egy leendő varázsló pályázik a helyére – igen, jó lesz, hiszen ez az állat nem tudja, hogy félek tőle. A béka csak… béka. Az a dolga, hogy a vízbe ugorjon, ha elég hangosan közelítek –
És valóban…a béka belátta végre, hogy ő a kisebb, és egy határozott fejessel eltűnt a vízben.

A fiú nem törődött többet az ártatlan kétéltűvel.
Kinyitotta kukacosdobozát, és egy étvágygerjesztő trágyagilisztát tűzött a horogra, majd bedobta azt egy ígéretesnek látszó helyre.
Hamarosan már húzta is ki a halat a vízből.
– Örülni fog a macska! – gondolta, aztán már nyúlt is a dobozba a következő gilisztáért.

Meleg volt, nyárközép délután.
A fiú szokásához híven lélekben már vízre szállt.
Lekicsinyítette magát, és saját maga barkácsolta kicsi tutajával a tenger felé hajózott éppen. Már nem gondolt a békára, pedig ebben az állapotában az már valóban veszélyes lett volna rá…ha egy dimenzióban mozogtak volna éppen. De hát ő nem gondolt az állatra, ezért aztán az nem is létezett abban a világban, amit álmodott magának. Csak a hajó létezett, a folyó és valahol messze… a tenger.