Éjszaka

Már megint felriadt az éjszaka közepén.
– Hurrá! Megint nem alszom! – gondolta, és dühös lett rögtön.
Bekapcsolta a tévét. Legalább ne legyen olyan csend.
Felkelt. Kinyitotta az erkélyajtót. Kilépett a hideg éjszakába.
– “Kicsit kiszellőztetem a szobát. És a fejemet…”
Alatta az.idegen város fényei…azon túl a sötétség.
“- Mint egy őrtoronyban…”
Visszafeküdt az ágyba. Hátha…
Hiába. Forgolódott néhány percig, aztán újra felkelt.
Főzött egy kávét. Akkor már inkább legyen teljesen éber.
Olvasni nem tudott. Csak nézte a betűket, de nem is látta őket.
“- Az egész olyan…szürreális. Lefekszem a földre…”
Igen, a föld. A stabil, megbízható, kijózanítóan hűvös…mindíg magához térítette egy kicsit.
“- Hamarosan itt a karácsony.”
Igen, advent van. Advent közepe.
A himnusz szólt a tévében.
– “…hozz reá víg esztendőt…”
Igen, az kellene végre. Víg esztendő…mindenkinek, nem csak az úgynevezett “győzteseknek”. Nem csak a gátlástalanul mindenkin átgázolóknak, a mindenkit kifosztóknak, keresztre feszítőknek, mindent elvevőknek, mindent eladóknak…víg esztendő a “lúzereknek”, a “balekoknak”. Az Embereknek.
Vége a himnusznak. Vége az adásnak.
Aludni kellene. Álmok nélkül.
Az talán…nem fájna ennyire.
“- De hát…én folyton álmodom. Javíthatatlan álmodozó vagyok…mondd, mi a terved velem, édes istenem?
Mennyit érek én… a szavaimon kívül semmim sincsen.
Kell ez, használ ez még egyáltalán, vagy tényleg vége a dalnak? Aludni kellene…és nem ébredni fel. Vagy inkább…felébredni végre. Valahol máshol…”
Kinézett az ablakon. A város hallgatott. Az éjszaka néma volt.
Messze még a hajnal…