A templom

Még sötét volt, amikor elindult a völgyből a régi templomhoz.
Hajnalhasadtára az oltárhoz kellett érnie.
Sűrűn használta a kardját, mert a kökénybokrok jócskán benőtték már a régen nem járt ösvényt.
– Hajnal előtt a legmélyebb a sötétség…- gondolta, és félhangosan elmormolt egy egyszerű kis varázsigét:
– Legyen fény!
A kardmarkolatba foglalt kristály erős fénnyel világítani kezdett. Baj nélkül felért a domb tetejére.
Semmi sem mozdult, néma volt a táj. A templom méhsejt formájú alakja felbukkant előtte az éjszakában.
Kinyitotta az ajtót, és belépett. Körbevilágított a falakon.
Minden tiszta volt. Az idő nem tett kárt a szentély belsejében.
A falakat tükrök borították, fényt a helyiség az üvegtetőn , és a keleti fal tetején nyíló kis rózsaablakon át kapott. De most még sötét volt.
A varázsló körbejárt, és gyertyákat gyújtott.
Először a bejárattal szemben lévő falhoz lépett. A falon egy egyszerű, fából készült, üres feszület lógott. Még az édesapja készítette, és minden alkalommal emlékeztette őt az öregre.
Mint mindegyik fal előtt, itt is egy kis oltárnak használt asztalka állt. Ezeken az asztalokon égtek a gyertyák, ez volt a virágok, a füstölőtartók helye.
Meggyújtotta a gyertyát. A kicsi láng ezer példányban tükröződött a falakon.
Nézte a keresztet, és szeretet gyúlt a szívében.
Továbblépett. A következő falról egy arany Buddha nézett vissza rá.
– Üdvözöllek, bölcsesség atyja!
Aztán egy fekete és fehér, féldrágakövekből készült manáda…
– Jin és Jang. A kettéváló és újra egyesülő egység – mormolta alig hallhatóan – kezdetben volt az Egy, az Egyből lett kettő, a kettőből lett minden…
A kereszt másik oldalán Síva táncolt a tükör előtt az imbolygó gyertyafényben.
– Valaminek mindíg pusztulnia kell, hogy megszülethessen az új… – gondolta a varázsló, és meggyújtotta a füstölőt.
Az utolsó fal még üres volt. Itt volt az ideje, hogy ez megváltozzon.
Kitekerte a kezében tartott zászlót, és a falra akasztotta, majd ezen az oltáron is gyertyát gyújtott.
A zászló csillogó zöld-fekete selymén felizzott az arany fonállal ráhímzett félhold.
– Köszönöm, Hosszú Haj Testvérem. Legyen áldott az utazásod! – mondta hangosan.
Most már készen állt a templom. Már csak az imára várt.
És ekkor felkelt a nap, és odakint megszólaltak a madarak…