A tizenkettedik pohár után már nem nagyon tudta, hogy ki ő, hogy került ide és mit is keres itt.
Halványan derengett neki valami zűrös munkahelyi szerelmi történet, valami kilakoltatás – vagy száműzetés, de minden olyan borgőzösnek tűnt.
Csak egy szó fénylett elhomályosult elméjének éjsötét tábláján: “vacsoraidő”.
Lekászálódott hát a bérelt bárszékéről, és elindult az ablak irányába.
– Hé, Józsikám, fizetni ki fog? – ütött a fejére kedvesen a mixer egy koktéloskanállal.
Az angyal benyúlt kabátja alá a belső zseb környékére, vakaródzott egy darabig, majd előhúzott egy szürke tollpihét, és bárgyún vigyorogva a mixer kezébe nyomta.
Tovább vigyorgott, az ablakhoz tántorgott, és magabiztos lendülettel kilépett rajta.
Hatalmas csattanással hasalt el a járdán.
– Ekkora hasast dobtam! – sikoltott szolidan, és elájult.
A.mixer elégedetten markolta a tollpihét.
Hátrament az irodába, kinyitotta a titkos széfet, és gondosan belelibegtette tenyeréről a szürke szöszöcskét. Már nem ez volt az első…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: