Józsi… – Holdacska

A kedvenc kukája mellett egy valószínűtlenül gyönyörű tünemény lebegett.
A felkelő nap vörös-arany fénybe burkolta a hófehér ruhás tündérkét. Göndör ezüst hajfürtjei finoman táncoltak az ébredő szellő ujjai alatt.
Alig látható szárnyacskáival belekavart a hideg levegőbe, lábai lassan elérték az aszfaltot.

– Szia! Éhes vagyok…adj valamit enni, kérlek? – mondta, és leült a járdára.
– Adnék, ha volna…eredj a dolgodra! – morogta az angyal.
– De hiszen ott van a zsebedben! Na, add már ide!
Józsi belekotort diszkréten mocskos kabátja elegánsan félig leszakadt, lyukas zsebébe…és előhúzott belőle egy érettnek tűnő körtét.
– Hát aztán nono! – vigyorodott el – jobb lenne, ha már lefőzték volna! De hát, ha már… –
És maga sem értette, hogy miért, de a gyerek kezébe nyomta a gyümölcsöt.

A tündérke szépen beleharapott a körtébe.
Az angyal csak nézte, hogyan eszik, és közben elködösült agya rejtett bugyraiban turkált. Valahol már látta ezeket a fürtöket…de hol?

A lány végzett az evéssel. Az angyalhoz lépett, és hirtelen mozdulattal átkarolta a nyakát.
Józsi szíve azonnal forró lett. Olyan erővel hatolt belé valami feszítő tűz, hogy azt hitte, ez a halál.

De nem halt meg. Sőt…
Zsibbadó szárnyai sürgető vágyat kavartak fejében.
– Repülni…repülni újra…
Szürke tollai kifehéredtek. Zavaros szemei megteltek fénnyel.
– Te vagy az?…- kérdezte a lányt.
– Igen, Apa. Én vagyok az. Holdacska…