Józsi, a részeges angyal
Az angyal a bárpultnál ült, mint minden csütörtök este 7:35 és 9:47 között.
Előtte kilenc üres pohár. És három teli.
– Most már elég! Ezt már nem töltöd belém! – sziszegte a bajsza alól félhangosan, de a bal keze szépen lassan, csendesen már el is indult a következő pohár felé… és már emelte is a szájhoz.
A száj szorosan bezárult. A nyak elfordította a fejet a pohártól. A jobb kéz hirtelen elkapta és jó erősen befogta az orrot. A száj hamar feladta a kilátástalan küzdelmet, és kinyílt…
A bal kéz egy szemvillanás alatt beleöntötte a pohár tartalmát, aztán rögtön rá is tapadt.
Itt be nem megy levegő, míg a torok le nem nyeli a lét!
És lenyelte…
– Bassza meg! – morogta az angyal, de már csak megszokásból. Tudta, hogy nem lesz ennek vége, míg meg nem itta mind a tizenkettőt…
A tizenkettedik pohár után már nem nagyon érzékelte, hogy ki ő, hogy került ide és mit is keres itt.
Halványan derengett neki valami zűrös munkahelyi szerelmi történet, valami kilakoltatás – vagy száműzetés, de minden olyan borgőzösnek tűnt.
Csak egy szó fénylett elhomályosult elméjének éjsötét tábláján: “vacsoraidő”.
Lekászálódott hát a bérelt bárszékéről, és elindult az ablak irányába.
– Hé, Józsikám, fizetni ki fog? – ütött a fejére kedvesen a mixer egy koktéloskanállal.
Az angyal benyúlt kabátja alá a belső zseb környékére, vakaródzott egy darabig, majd előhúzott egy szürke tollpihét, és bárgyún vigyorogva a mixer kezébe nyomta.
Tovább vigyorgott, az ablakhoz tántorgott, és magabiztos lendülettel kilépett rajta.
Hatalmas csattanással hasalt el a járdán.
– Ekkora hasast dobtam! – sikoltott szolidan, és elájult.
A.mixer elégedetten markolta a tollpihét.
Hátrament az irodába, kinyitotta a titkos széfet, és gondosan belelibegtette tenyeréről a szürke szöszöcskét. Már nem ez volt az első…
Józsi lassan magához tért. Valami kaparászást érzett a kabátja alatt.
– Aha! Az éhség! – motyogta néma ámulattal – na, gyerünk!
Felemelte azt a fránya bal kezet. Mutatóujja hegye vörös fénnyel izzani kezdett…
– Haza kellene telefonálni… – gondolta, de aztán megfeledkezett magáról, és a járdára vizelt.
Kicsit arrébb csúszott, hogy a pocsolya közepén legyen, és világító ujjával egy négyzetet akart rajzolni a földre – de csak egy paralelogrammára futotta…igaz, legalább szabályosan párhuzamos oldalakkal.
– Terülj, terülj, aszfaltkám! – duruzsolta elégedetten, csak úgy, a Semmi fülébe. Erre a Semmi jól pofán vágta, és sértődötten elugrált.
A járdán megjelent egy félig megrágott, száraz zsömle, egy kiürült májkrémes doboz és egy almacsutka.
– Na, az olcsó varázslat…- gondolta, és magában újra használta a varázsszót – bassza meg!
Még emlékezett rá, hogy garanciális korában ez a varázslat nem így működött. Csak kapja el egyszer azt a házaló lila tündért, megegyengeti a hullámos fürtjeit!
Lassan lecsukta zavaros szemeit.
-De jól élek! Jobban, mint négy éve! – de ezt már csak álmodta…
Éjfélre járt az idő.
Az angyal a lehető legkisebb méretűre húzta össze magát a reklámújságokból rögtönzött takarója alatt.
Fejét egy megkopott kötésű Bibliára hajtotta.
A könyv nem volt túl vastag, a lapok jó részét már régen kitépte belőle. Szükség törvényt bont…
Aludt az angyal, és álmában motyogott a kifent magyar bajusza alatt:
– Köpöd ki azt az almacsutkát, te szerencsétlen? Hát hagyod, hogy teleígérjék a fejedet mindenféle hazugsággal? Fene a ravasz kígyóját…Még, hogy én megengedtem…!
– Mi van a kezedben, édes fiam? És mitől véres? Mi az, hogy Ábel disszidált?…
– Jól van, menj csak ki szőlőt kapálni. De esernyőt vigyél magaddal!…
– Figyelj haver! Ha még egyszer melléütsz azzal a kalapáccsal, hát én leszállok innét, és szétrúgom a hátsódat! Uram, bocsáss meg neki, mert bal kezes a szerencsétlen…
Hirtelen egy sokágú villám cikázott át a sötétségen, és hatalmas csattanással vágott bele a legközelebbi szemeteskukába.
– Legközelebb jobban célok ám! – álmodta hangosan Józsi, és erre felriadt.
Kihúzta fejét a kiürült mosóporos dobozból, és az égre nézett. Aztán meg maga mögé…aztán meg maga alá…végül tekintete a szemeteskuka melletti óriásplakáton akadt fenn: “A mennyország jobban teljesít!”
– Még mindíg alszom! – dideregte bele az ébredő hajnali fénybe, aztán hirtelen tényleg felébredt.
Már nem volt egyedül…
A kedvenc kukája mellett egy valószínűtlenül gyönyörű tünemény lebegett.
A felkelő nap vörös-arany fénybe burkolta a hófehér ruhás tündérkét. Göndör ezüst hajfürtjei finoman táncoltak az ébredő szellő ujjai alatt.
Alig látható szárnyacskáival belekavart a hideg levegőbe, lábai lassan elérték az aszfaltot.
– Szia! Éhes vagyok…adj valamit enni, kérlek! – mondta, és leült a járdára.
– Adnék, ha volna…eredj a dolgodra! – morogta az angyal.
– De hiszen ott van a zsebedben! Na, add már ide!
Józsi belekotort diszkréten mocskos kabátja elegánsan félig leszakadt, lyukas zsebébe…és előhúzott belőle egy érettnek tűnő körtét.
– Hát aztán nono! – vigyorodott el – jobb lenne, ha már lefőzték volna! De hát, ha már… –
És maga sem értette, hogy miért, de a gyerek kezébe nyomta a gyümölcsöt.
A tündérke szépen beleharapott a körtébe.
Az angyal csak nézte, hogyan eszik, és közben elködösült agya rejtett bugyraiban turkált. Valahol már látta ezeket a fürtöket…de hol?
A lány végzett az evéssel. Az angyalhoz lépett, és hirtelen mozdulattal átkarolta a nyakát.
Józsi szíve azonnal forró lett. Olyan erővel hatolt belé valami feszítő tűz, hogy azt hitte, ez a halál.
De nem halt meg. Sőt…
Zsibbadó szárnyai sürgető vágyat kavartak fejében.
– Repülni…repülni újra…
Szürke tollai kifehéredtek. Zavaros szemei megteltek fénnyel.
– Te vagy az?…- kérdezte a lányt.
– Igen, Apa. Én vagyok az. Holdacska…
Józsi gyorsan levakarta magáról az ölelő kezecskéket.
– Na jól van, Popsis Mari, most már térj magadhoz! Szórakozz a Bankos családdal! Hazajöttél?
A kislány sértődötten megrázta édesnemes fürtjeit, és a nyakában lógó emberbőr szütyőcskébe kotort.
Egy határozott rántással előhúzott belőle egy ütött-kopott, de hajdan jobb napokat is látott, fekete harisnyába bújtatott, arany csengettyűsorral díszített cirokseprűt.
– A jó büdös francba, még mindig nem adtam be a szervizbe! – morogta gyorsan serkenő kifent magyar bajusza alatt félhangosan, majd tovább kotorászott.
Hirtelen feljajdult, és kirántotta kezét a zacskóból.
Mutatóujja hegyét egy jól megtermett, szivárványszínekben pompázó, gyöngyvirágillatú tintát fröcskölő gumidenevér harapta kellő ügybuzgalommal.
Mari szertelen jókedvében Józsi fejéhez csapkodta a ritka nagy állatot, és vidáman rikkantotta:
– Hason ló a hason lóval. Ez ám a homeopátia!
A denevér megérezte a kínálkozó lehetőséget – és Józsi disztingváltnak csak némi részrehajlással nevezhető lehelletét -, tehát azonnal a helyzetből fakadó előnyök érvényesítésének mezejére cselekedett. Elengedte a feketébe hajló, krumplicukorizű mutatóujjat, és az angyal hasonló színű és állagú, erősen sajtszagot árasztó fülcimpájára helyezte át pozícióját.
Ettől aztán rögtön álomra szenderült.
– Na, én se veszek többet szárnyas betétet! – visította a mostanra kislánynak már csak erősen becézve hívható látomás, és végre kirántotta a tarsolyából, amit olyan ügybuzgalommal keresett – egy átlagos külsejű, de rejtett belső értékekkel rendelkező varázspálcát.
Gyors mozdulatokkal egy-két varázskört írt le iszonytatóvá rendeződött frizurája környékén, de a helyzet csak rosszabbodott ettől.
Ott állt a járdán Popsis Mária, a nyugdíjas boszorkány, teljes irtózatos pompájában, önmagától is visszahőkölve…
Ott állt Mari a járdán, de bárcsak ne tette volna…
Gubancos haját lobogtatta a keleti szél. Lobogtatta, lobogtatta, aztán egyszer csak huss…elrepült vele.
– Már úgyis meguntam – vigyorgott a némi jószándékkal azért nőnek nevezhető jelenés, betekintést nyújtva tűzpirosra rúzsozott ajkai mögé.
A fogai legalább szépek voltak. Mind a három.
Testét angol szabású, valaha mélykékre festett kosztüm tépett maradványai borították, hóna alatt egy papagájfejet formázó nyelű esernyőt szorongatott. Lábai előtt a járdán egy rongyszőnyeg táska hevert, zipzárral titkosított belsejéből egy gyerekméretű kézfej és néhány szőke hajtincs lógott ki.
Mari időnként kedvesen bele-belerúgott, amitől a táska nyöszörögni kezdett.
– Egy kis nyugdíj-kiegészítés… – magyarázta a boszi sietve, bár ez senkit se érdekelt.
Viszont a lába, amivel rúgott…na, az nem tűri már a nyomdafestéket!
Józsi megbabonázva nézte, majd a kukák közé hányt egy kicsit, aztán újra nézte…aztán becsukta szemeit egy kis időre, aztán kinyitotta…de a helyzet cseppet sem javult.
– Ezt aztán már nem bírom józanul! – gondolta kicsit hangosabban a kelleténél, és előrántotta belső zsebének rejtekéből a vészhelyzetekre félretett pálinkásüveget.
Derekasan meghúzta, aztán így szólt kínzójához:
– Na, ha már itt vagy, Mari, gyere, igyál egyet! attól legalább elalszol…
Leültek a járdára, és felváltva inni kezdtek.
– No, de tulajdonképpen… – bizalmaskodott Józsi.
– Hazagyüttem – szipogott Mari, bár erre Józsi magától is rájött – hiába…mióta a Fazekas Harry lett a miniszterelnök, nem üzlet már Angliában boszorkánynak lenni. Meg amúgy is… Március!!!
– Hülye vagy, mint régen, Marikám, de hát, ugye, ez nálad alapjárat. Hát odakint nem járt Neked magyar újság?
– Dehiszen! Azér is vagyok itten! Megyek hónapra tapsikálni nyócér! Nincs egy tisztább kokárdád tizenhatodikáig?
– Túrjál magadnak egyet! – döntötte rá a kukák tartalmát a „nőre” Józsi.
– Neked nem is kell?
– Én belül hordom. – fénylett fel egy pillanatra az angyal.
Ennek hallatán az egyik gyűrött újságról integető nyakkendős, de nem úriember-fotó szeme szúrósan szikrázni kezdett. Józsi persze azonnal levizelte, mire a papír lángra lobbant, és gyorsan semmivé vált.
– Hiába, aki egyszer már szent volt… – bólintott elismerően Mari, és elaludt.
Erre a váratlannak éppen nem nevezhető fordulatra aztán az angyal is szárnyai alá dugta a fejét.
Igen, március lett hirtelen. És szakadni kezdett a hó…
Mari is álmodott.
Álmában egy frissen felavatott amfiteátrum lelátóján ült…azaz, csak ült volna, ha lett volna ülőhely…
De hát nem volt. Sőt még lelátó sem volt, csak állványzat.
Az állványokon körben pálinkaszagú angyalok ültek, kezük ügyében nektáros doboz, wécépapír-guriga, metrófogantyú, rohadt paradicsom, záptojás, döglött macska különböző állagban és színekben, és egyéb, röptetésre alkalmas kellék.
Az amfiteátrum közepén, az éppen csak serkenő pázsiton néhány lefüggönyzött szavazófülke állt, egyelőre érintetlenül.
Mari mellett Józsi bóbiskolt, kezében csúzlival.
Hirtelen egy pufók kölyökangyal tűnt fel az állványok között. Alacsonyan repült, nyakába kis asztalkát akasztott.
– Tessék, tessék! A töki, a szotyi…petárdát tessék…friss a kézigránát…a töki, a szotyi…tessék, tessék!… – rikoltozta repedtfazék hangon.
Józsi felriadt a hangra. Egy csapágygolyóval megtöltötte csúzliját, megcélozta a kis tollast, és lőtt.
Az angyalka hördült egyet, és az állványzat tövénél elszórva heverő malteros vödrök, talicskák és betonkeverők közé zuhant.
Az angyalok kara zúgolódni kezdett.
– Elkezdjük…elkezdjük…elkezdjük! – zengett a kórus egyre hangosabban.
Végül lenn a küzdőtéren megjelent az öt bíró – piros, narancssárga, zöld, és teljesen más színű mezben.
És elkezdődött…
Hosszú sorokban érkeztek az angyalok. Ahogy egyesével beléptek a fülkékbe, felzúgott a nézőtér.
– Hajrá Szegfű!
– Le a Naranccsal!
– Fúj, Ződek!
És csak úgy röpködtek a macskák, a paradicsomok és egyéb, röptetésre alkalmas tárgyak.
Józsi is egészen felébredt már.
– Jók vagytok, Kékek! – ordította magától értetődően.
– Hiszen olyanok nincsenek is! – rúgta oldalba lágyan Mari.
– Hát nem mindegy? – borult a vállára Józsi – ez az egész úgyis csak… zsákbameccske!
Mire Mari végre magához tért, narancssárga pizsamájában éppen kelt fel a Nap.
– Azannya! – sziszegte Józsi, és gyorsan feltette frissen újított vörös szemüvegét.
– Na, ez is gáz! – sóhajtott divatosan.
– Miér’ nem a másikat hordod – somfordált Mari – hiszen az a jobbik!
– Verje meg a devla, azzal se látom a jövőt! – Vonakodott az angyal, aztán hirtelen arrébb masírozott Mari mellől.
– Rá se ránts Józsikám, ez most má’ jó darabig így lesz! – terítette ki kártyáit a förtelmes szűzlány – Elempé ma reggel?
– Hát még azt se… – törte a magyart Józsi – na, majd 4Kó!
Aztán rá se rittyentettek.
– Legalább a hajnal a régi! – vakarta meg később valahol az angyal.
– Ja – böffentette a boszi – máma se eszünk semmit.
Józsi nyakig elbújt a holnapi újságban.
– Nini! – rikkantott ki belőle kisvártatva – Szertartás lesz a Titkos Kertben! Meghallgatjuk a Fuvolást?
– Kicsodát? – árulta el magát Mari.
– Hát a Fuvolást! Tudod, aki minden csövet megfúj…
– Akkor biztos ő fújta meg a járókeretemet!
– Hülye vagy már megszokásból! Hát nem emlékszel a Fuvolásra? Együtt jöttünk át a Dimenziókapun!!
– Emlékszem hát! Hiszen ő a Felhőjáró. Engem egyszer meg is idézett!
– De hiszen Mari! Te nem is vagy tündér!
– Hát nem. De bálnának jó vagyok!
Na, ebben maradtak…
Hallgattak egy sort.
Józsi csak úgy magától. Marit nyilvánvalóan az angyal szorosan szájára tapasztott keze akadályozta kissé a véleménynyilvánításban. De aztán harapott…
– Na, Te is, fiam, Mari! Hát beleharapsz a körtét adó kézbe? Hogy vinne el a nyugati szél! – dicsérte meg az angyal.
Mari beleszagolt az aktuális légmozgásba.
– Na, azt várhatod, hogy ez megforduljon!
Ezen aztán majdnem elgondolkodtak. De legalább csend lett megint.
Aztán Marinak eljött a muszáj:
– Különben is… a csutkát visszaadtam!
– Persze – hányta el magát az angyal – miután kijött alul…
– Nicsak! – mutatott az égre Mari – vársz valakit hazulról?
A felhők közül iszonyatos sebességgel közeledett egy piszkosfehér tollcsomó. Mire az angyal pislantott egyet az egyik kukába, a csomag már be is csapódott a kiürült pálinkás üvegek közé, miután lepattant Mari örjítő mosolyáról.
– Angyalka! – köpte tenyerébe maradék fogait a boszi.
– Angyalka ám a nénikéd se! – bíztatta Józsi – Mondtam már ma reggel is kétszer: nem mind angyal, ami tollik!
– Hát akkó meg, mi a dezső ez? – rugdosta lágyan a tollast Mari – nem látom egészen!
– Persze! Mert már megint a szemedbe lóg az egód! Na de majd estére megnyirbálom! Ez itt meg – galambposta!
Józsi letekerte a galamb lábáról a papírszalagot.
A levélben csak ennyi állt:
“- Na, mi lesz már?”
– Hát én azt honnan a fenéből…! – morogta az angyal, miközben megkopasztotta, és nyársra húzta a postást – pedig hát van egy kis sütnivalóm!
– Ha madarat tolláról, akkor embert kabátjáról? – hülyült meg egészen Mari – a Főnök írt?
– Dehogy! – legyintett le két verebet Józsi – Jehova bácsi…
– Ajaj! Biztos locsolkodna… megvan még a bárka?
– Eltüzeltem – piritotta a galambot Józsi – bújjunk el!
– Tudok egy helyet! – reménykedett a boszi.
– A nagy francot! A plázába! – csámcsogott az angyal – Ott mindig elveszek!
– Na oda én aztán nem! Az a Nyugati szél…
– Mámeg minek örülsz? Az csak a metró!
Na, hirtelen többször is elindultak.
Ennek ellenére egyszer csak bementek a forgóajtón kétszer.
– Szia, Popsis! – ugrott rá Mari vállára egy nagy lila macska.
– Nahát, Cicuka! Vettél kolbászt? – tápászkodott felfelé a boszi.
– Francokat. Felmondok! – dorombolt a dög – plázakandúr leszek!
– Plázakandúr? Hát az meg? – fogta kétmarokra a macska kifent magyar bajuszát Józsi.
– Senkinek semmit – karmolta képen Marit Cicuka – egész nap alszok, ződeket beszélek közben, és elköltöm az összes pénzedet mindenféle kacatra!
– Én meg azt hittem, hogy az a Politikus!
– Mert hülye vagy, azért! – alapított szavalókórust iziben az angyal és a macska.
Aztán elvegyültek a kínai kaják között.
Hat csípős-savanyú leves múlva Cicukának mégis mehetnékje támadt.
– Na menjünk! – törleszkedett Józsi bajszához.
– Mi van, Plázakandúr – tépte le fejéről a macskát az angyal – nem ízlik a léd?
– Nekem is jár egy kis kikapcsolódás – pislogott ártatlanul Cicuka – kukázni akarok!
– Nekem nyolc. Esetleg fél kilenc – ásított egy gusztusosat Józsi – kaparjuk össze Anyádat!
A kandúr rögtön nekiugrott Marinak, és a vádlijába karmolt. De a boszorkány csak állt földbe gyökeredzett lábbal, már bimbóztak is a fülei, és földig ért a nyála.
– Sehová! Én még ilyen gyönyörűt! Színes, szagos, izeg-mozog, csili-vili, Kacatok Ásza, Iszonyú Pláza! Veszek karácsonyra egyet a gyereknek!
– De Mari, hát nincs is gyereked! – rúgta sípcsonton Józsi.
– Azt is veszek! – gémberedett meg eltökélten Mari – Veszek kettőt!
– Hagyjuk itt – dorombolta Cicuka – majd visszajövünk száz év múlva, kedden!
– Akkor nem érek rá – dünnyögte az angyal, és már mentek is egy kört a forgóajtóval.
Ahogy kiugrottak a túlsó oldalon, máris a Plázában voltak megint.
Megismételték ezt még kétszer-százszor, aztán már meg is unták.
– Bácsi kérem, hogy lehet itt kimenni? – cirógatta meg a kandúr farkával a biztonsági őr orrát.
– Kimenni? Hová? Nincsen semmi a Plázán túl! – húzta meg a fülét a bácsi, aki különben néni volt.
– Hülyeség! Hiszen kintről jöttünk! – akarta mondani Józsi, de totál sötét lett, és fültövön vágta őket a csend…
A rettenetes, faltól-falig sötétségben csak Cicuka szemei világítottak. Aztán azok is pislákolni kezdtek, és kisvártatva ki is aludtak.
Józsi nem örült ennek igazán, de hamar belátta, hogy ez is jó lesz majd valamire. Csak még nem tudta, mire.
– Na, a francrossebbe, ebben is elemet kell cserélni! – köpött az angyal fülébe egy tejszagú száj a semmiből.
– Jehova bácsi! – lelkendezett Józsi mérsékelten – Hát mit keres maga itten?
A száj körül lassan derengeni kezdtek egy munkáskülsejű férfi körvonalai.
Csupazsír-csupapor kezeslábasa valaha égszínkék lehetett. Acélbéléses bakancsát túró és némi alvadt tej borította. Homlokába húzott, savótól csöpögő svájcisapkája enyhén foszforeszkált a beléivódott csillagtörmeléktől. Füle mögé egy “CCCP”-feliratos űrrakétát tűzött.
Belekotort a kezeslábas bal zsebébe, és előhúzott egy marék műholdat és egyéb felismerhetetlenné nyomorított űrtörmeléket.
– Nehogymá nincs is elem a zsebemben! – döbbent rá.
– Nézze meg a jobban! – firtatta Józsi.
– Oda csak a szemetet rakom. Van benne egy fekete lyuk.
– Oda se neki, Jehova bácsi, én most elememben vagyok. Fogja, itt van egy! – dugott kettőt az orra elé az angyal.
– Nem kell! – vette el gyorsan az öreg, és Cicuka több értelmet mutató végéhez libegett.
Megemelte a kandúr farkát.
– Na, mi is a kód? – tekergette találomra jobbra-balra, majd ráérzésre megrántotta, mire az letört.
– Nem baj, holnaptól ez a divat… – vigasztalta magát, és az elemet bedugta jó alaposan a néhai farok alatt nyíló nyílásba.
– Öt… négy… három… – számolt ügyesen visszafelé, ahogy az óvodában hallotta, amikor ott javította a dadust, majd egy határozott rúgással eltávolította Cicukát személyes teréből – kettő… egy… most!
Valahonnét a sötétből iszonyú nyávogás, két éles csattanás érkezett, majd Cicuka jobbnak látta, ha ma már nem mutatkozik.
– Itt van ám Mari is! – kárörvendett Józsi.
– Benne már cseréltem – könnyebbült meg Jehova bácsi.
– Hanem Maga? – firtatta most már az angyal.
– Itt szervizelek. Hetente kétszer, vigye el a lila rosseb! – dicsekedett az öreg.
– Dehiszenakkorazjó! Dől a lé befelé! – fintorgott Józsi.
– A büdös francokat… még garanciális!
Erre aztán ittak egyet…kettőt…hármat…de nem fizettek.
Másnap reggel Józsi kedvenc kukájában ébredt.
– Vigyen el a francrosseb, Jehova bácsi! – morogta kifent magyar bajusza alá, de aztán inkább gyorsan megborotválkozott egy rögtönözve kitúrt, alig használt női borotvával.
Szokásos reggeli tócsagyártó körútja után komótosan átlapozott egy főzősújságot, majd tekintetével gyengéden végigsimított egy arra járó tejszállító autón. Ettől aztán rögtön rosszul is lett.
– Na, már megint mohó voltam! – dicsérte meg magát derekasan, aztán leballagott a rakodópartra, leült az alsó kőre, és várt. De nem jött.
Hirtelen eszébe jutott valami, ami elég szokatlan volt így korán reggel, ezért erősen tollhiányos szárnya alá dugta fejét, és zokogni kezdett.
– Mi a baj, jó ember? – kérdezte tőle a költő, aki reggelente szintén ide járt hányni, de ma valahogyan nem ment.
Józsi csak legyintett bal fülével egyet, de aztán zsebéből csak előkotort egy lekvárfoltos fényképet, és a költő homlokára ragasztotta.
A férfi hosszú nyelvével lenyalta a képet homlokáról, és tartózkodóan szemügyre vette. De mégsem volt elég óvatos.
A fotó kicsi volt ugyan, homályos és fekete-fehér, de a költőnek volt fantáziája.
– Ez borzasztó! Nem lehetne valahogyan kigumizni? – kérdezte, aztán végre sikerült neki a reggeli akció.
– Dehiszen ez a Mari! – ütötte nyakon magát minden célzás nélkül Józsi – Ez a Mari, és én elvesztettem őt! Pedig milyen szép volt! Régen még foga is volt. Három is!!! És azok a lábak! Na, azokért azért nem kár…
– Minden elmúlik egyszer! – próbált bölcs lenni a költő, ez viszont nem sikerült neki.
Józsi erre már nem mondott semmit, csak bedugta fejét a másik kabátzsebébe.
A költő hirtelen gondolt egyet. De aztán abbahagyta.
Józsi persze rögtön elaludt a költő zsebében, hiába próbálta az kirázni belőle.
– Na, már megint egy önkényes kabátfoglaló! – morgott a férfi, és megcibálta az angyal tollatlan szárnyát.
Józsi csak úgy, alvás közben rúgott egyet a költőbe, aki erre kiesett kabátjából, beleszédült a vízbe, és elúszott, mint a dinnyehéj.
Józsi szeretett álmodni. Az álmai ugyan pontosan olyan szarok voltak, mint a valóság, de azokból legalább fel tudott ébredni. Józsi tehát most is álmodott.
Álmában újra pelyhes kis angyalfióka volt Jehova bácsi keltetőjében, és – mint minden éjjel – most is a bolygókat kukkolta az Öreg leselejtezett távcsövével, amit az valamelyik távoli galaxisban kukázott ki az űrtörmelékből.
– Jehova bácsi, melyik ez a gyönyörű kék? Ez a legszebb!
– Melyik is? Ja. Az a Föld. Elég szerencsétlen baleset! – dicsekedett a vén kontár rutinból.
– Baleset? Hiszen mind közül ez a legszebb!
– Hát hiszen pont ez az! Jól elcsesztem! Iszonyú drága volt, és ráadásul tartós anyagból!
– De a lakói, ezek a szőrtelenek, mennyi baromságot művelnek vele! Még a végén tönkreteszik!
– Aha, ezért is csináltam őket. Emlékszem, egyszer ott nyaraltam, aztán nagyon megtetszett egy kis csimpánzmenyecske… – érzékenyült el az öreg.
– Na de Jehova bácsi, hát tönkreteszik ezt a drága bolygót! Miért nem adja nekik oda legalább a bolygóhasználati útmutatót?
– Egy párszor már lediktáltam nekik, de ezek vagy süketek, vagy nagyon hülyék, mert folyton vallást csinálnak belőle.
– Majd én odamegyek, és elmagyarázom!
– Na, akkor ide többet be nem teszed a lábadat, fiacskám! Két Örökkévalóságig takarítottam, míg sikerült embertelenítenem a műhelyt!
– De ha sikerülne?
– Akkor majd még meggondolom. De esélytelen. Majomból nem lesz Madonna!
Jocót nem lehetett lebeszélni a dologról. Szárnya alá dugott egy köteg útmutatót, és kiállt a Tejútra.
Nem telt bele három szupernova-villanásnyi idő, és máris egy horpadt lavórban kacsázott a Föld felé.
Kisvártatva a kis termetű, éjjeli lámpásként világító rusnya izé Föld körüli pályára állította a lavórt, telefonált egyet haza, majd simán kiborította Józsit az edényből.
Józsi kibontotta szárnyait, és célba vette a helyet, amit már jó előre kinézett magának.
Egy nagy folyó által kettészelt városkára esett a választása – na meg a hóna alól kicsúszó szórólapcsomag.
A papírköteg pontosan egy, a folyóparti hegy tetején álló, égnek emelt kezeiben angyalszárnyat tartó nőalakot formázó szobor fejére esett, majd lepattant annak lábai elé.
Józsit a szobor saját édesanyjára emlékeztette – ő nézett ilyen kétségbeesett tanácstalansággal az égre, mikor először karjaiba vette újszülött fiókáját. (Aztán rögtön el is cserélte őt Jehova bácsival egy tollsöprűre, de ez már egy másik történet.)
Az angyal néhány kört írt le a szobor feje felett, kétszer-háromszor rápottyantott, de aztán megbocsátotta neki a nagy hasonlatosságot.
Röptében felkapta az elhullajtott csomagot, és tovább siklott a túlsó part felé. Végül leszállt egy nagy téren, ahol sok ember cikázott jobbra és balra rendezetlenül és sietve.
Józsi megállt a tér közepén, és dörgő hangon beszélni kezdett:
– Legyetek üdvözölve Földlakók! Táncoljatok és örvendjetek, mert a mai napon véget ér tudatlanságotok! Elhoztam Nektek a Végső Igazságok Tárházát, a boldog és örök élet titkát, a Bolygóhasználati Útmutatót! Gyertek közelebb, és vegyétek el kezeimből azt, mi ősi jussotok!
Az emberek erre a szózatra rögtön még azt se tették az angyallal, amit ő tett a szoborral az imént. A tér galambjai viszont sietve pótolták ezt a mulasztást.
Józsi nem adta fel. Egyesével próbálta a jövő-menő majompofákat levadászni. Eléjük állt és feléjük nyújtotta a papírlapokat – de azok rezzenéstelen arccal kerülték ki őt. Végül egy mosolygó fiatalember elvett tőle egyet – és ugyanazzal a lendülettel összegombócolva a kukába hajította.
Az angyal egyre kétségbeesettebben próbálkozott, végül kitárta szárnyait, így próbálta megállítani az áramló tömeget.
A tömeg persze fellökte őt, és keresztülgyalogolt rajta.
Józsi feltápászkodott, és megragadta egy középkorú nő vállát, majd jól megrázta azt.
– Ébredj fel, az ég szerelmére!
Na, erre aztán kapott a nőtől egy akkora fülest, hogy csillagokat látott, de ettől legalább otthon érezte magát.
A galambok után a verebek is rászálltak Józsira, aki jobbnak látta a közeli bokrok közé húzódni.
Lassan sötétedni kezdett, az emberek és a madarak is elkoptak a térről, csak egy gyanúsan cikázva navigáló egyén közeledett Józsi bokra felé, kezében egy henger alakú tartályt lóbálva.
Ránézett Józsira, legyintett egyet-kettőt, majd az angyal kezébe nyomta az üveget:
– Igyál, bagolykám!
Józsi szájához emelte a butykost, ahogy azt a másiktól látta az imént. Ivott, és rögtön kellemes rókázhatnékot érzett.
– Látod, Tubica, az első feles az igazi! – vágta hátba őt a cimbora, majd tovább tántorgott.
Az angyal ájulás előtti utolsó gondolata az volt, hogy mennyire fontos is lehet egy betűnyi különbség.
Józsi kisvártatva magához tért, de ez nem sokat segített rajta.
Esett az eső, teljesen átáztatta hatalmas szárnyait. A hideg őszi szél bebújt az ezüstös tollpihék közé, és csípett.
Az angyal tehát fázott, ugyanakkor valami rettenetesen mardosni kezdte belülről.
– Aha, kezdek lemerülni – motyogta csak úgy, magának kifent magyar bajsza alatt – na, majd rögtön feltöltekezek!
Mélyeket lélegzett csak a levegőre koncentrálva, ahogy azt előírta az Energiafelvételi Útmutató, de nem történt semmi. Néhány perc hasztalan próbálkozás után már tudta, hogy hol van a bibi.
– Hiszen ebben a levegőben nincs is Szeretet! Na, ezt jól elcseszted, Jehova bácsi! – küldött haza egy adag elismerést az öregnek.
Teltek az órák, és az angyal egyre erőtlenebbnek érezte magát. Nem tudta, mit tegyen. Erre végképp nem számított.
Egyszer csak csoszogó léptek hangjára lett figyelmes, és a bokorsor szélén feltűnt egy viszonylag derékszögben haladó, rosszul öltözött férfi.
Józsi óvatosan megszólította:
– Kérem, Uram…
– Nem vagyok én Uram, szólíts csak Jenőkémnek! – vágta hátba a pacák az angyalt.
– Jenőkém! Tudnál esetleg adni nekem egy kis Szeretetet?
– Szeretetet? Hát az meg mi a francrosseb?
Józsi lemondóan legyintett egyet, de aztán csak belefogott valami zavaros magyarázatba:
– A Szeretet a Lélek fűtőanyaga. Ha van elég Szeretet, akkor minden működik. Nem fázol a hidegben, elmúlik az éhséged, elszállnak a gondjaid, és fényesnek látod ezt az egész rothadó világot. Érted?
– Értem hát! Nem vagyok én pszichológus! Neked Pia kell!! Nesze!
Benyúlt kabátja belső zsebébe, és egy jóképű kis lapos flaskát nyomott az angyal szájába.
– Ezt húzd meg!
És Józsi meghúzta. Már megint.
Így lett belőle részeges angyal.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: