Józsi egészen összegömbölyödött a hótakaró alatt, és teljesen felkészületlenül álmodni kezdett.
Egy hideg hajnali tópartot álmodott magának, ahol valami nagyon büdös szél fújt ritmikusan a jobboldali fülébe. Minden egyéb mozdulatlan volt, és – mint egy kifestetlen kifestőkönyvben – mindennek csak a körvonalai látszottak.
Hirtelen a nagy semmiből megjelent a szintén erre a szürreális világra száműzött festő barátjának óvatlan szelleme.
– Na, majd én kifestem Neked!
És a festő festett. És lassan megtelt fénnyel az üres táj, és mozdult a nádas, hullámzott a víz, sütött a nap…
– Csak ne narancssárgára, kérlek! – akart könyörögni Józsi, de szükségtelenül, mert a festő úgyis tudta.
– Festek Neked orgonát! – szánta el magát az amúgy János névre hallgató angyal, és ezt azonnal meg is tette, de a lila fényözönt újra, és újra belepte a márciusi hó.
Józsi az orgonához lépett, leült mellé, és mit sem sejtve játszani kezdett rajta.
– Jaj, ne húzd a nótámat! – visította Mari, és irdatlanra sikerült tyúkszemével belepislogott Józsi álmába, ahol azonnal meglátta szerencsétlen Jánost.
– Engem fess le! Lilára jó lesz! – furulyázta édes-savanyúan János fagyott fülébe, és ledobta magáról szakadt gönceit.
Na, erre persze egy hatalmas sikollyal a Főnök véget vetett a Világnak, és Józsi felébredt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: