Hallgattak egy sort.
Józsi csak úgy magától. Marit nyilvánvalóan az angyal szorosan szájára tapasztott keze akadályozta kissé a véleménynyilvánításban. De aztán harapott…
– Na, Te is, fiam, Mari! Hát beleharapsz a körtét adó kézbe? Hogy vinne el a nyugati szél! – dicsérte meg az angyal.
Mari beleszagolt az aktuális légmozgásba.
– Na, azt várhatod, hogy ez megforduljon!
Ezen aztán majdnem elgondolkodtak. De legalább csend lett megint.
Aztán Marinak eljött a muszáj:
– Különben is… a csutkát visszaadtam!
– Persze – hányta el magát az angyal – miután kijött alul…
– Nicsak! – mutatott az égre Mari – vársz valakit hazulról?
A felhők közül iszonyatos sebességgel közeledett egy piszkosfehér tollcsomó. Mire az angyal pislantott egyet az egyik kukába, a csomag már be is csapódott a kiürült pálinkás üvegek közé, miután lepattant Mari örjítő mosolyáról.
– Angyalka! – köpte tenyerébe maradék fogait a boszi.
– Angyalka ám a nénikéd se! – bíztatta Józsi – Mondtam már ma reggel is kétszer: nem mind angyal, ami tollik!
– Hát akkó meg, mi a dezső ez? – rugdosta lágyan a tollast Mari – nem látom egészen!
– Persze! Mert már megint a szemedbe lóg az egód! Na de majd estére megnyirbálom! Ez itt meg – galambposta!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: