Fekete Toll születése

A születés mindig fájdalmas. És persze, szükséges is.

Hiszen, ha eljön az idő, a születés ideje, nincs sok választásod: megszületsz, vagy meghalsz…megszülsz, vagy meghalsz.

Fekete Toll a Hegyen született.

A Hegyen, ahová gyógyulni küldtek, és én még csak nem is sejtettem, hogy a gyógyulás mennyire más lesz, mint amit vártam…

Persze, hiszen amikor a gyógyulást reméljük, azért mindig megkérdezzük: “és tessék mondani, fájni fog?”.

És reméljük, hogy nem. Tehát enyhülést keresünk, és nem gyógyulást. De a gyógyulás, az bizony fájhat!

Az első terápiás foglalkozáson el kellett mondanom a csoportnak, hogy miért is vagyok itt.

Tehát elmondtam a munkám kudarcát, elmondtam a megcsalatásom, “lecserélésem” történetét is.

A terapeutám ártatlan arccal kérdezte:

– Akkor most nagyon dühös a feleségére, ugye?

– Én? Már hogy lennék én dühös? – válaszoltam megrökönyödve – Nagyon szomorú vagyok, és nagyon sajnálom, ami és ahogy történt, de dühös…?

És a terapeuta csak mosolygott rám…

Néhány hétig ennyiben maradtunk. Jártam a terápiára, és szépen lassan mocorogni kezdett bennem valami, amitől rendesen megijedtem. Mocorogni kezdett valami iszonytató sötét düh, valami eszetlen gyűlölet.

– Hogy tehetted ezt velem? – ordította belül valami állat – megöllek, csak kerülj a kezeim közé!

Nem is mertem hazamenni Almádiba. Nem akartam megölni a gyerekeim anyját.

Azt gondoltam, hogy nem engedhetem ki ezt a szörnyeteget, mert iszonyú pusztítást művel majd.

– Ki ez, mi ez? – kérdeztem magamtól tanácstalanul – Ez nem én vagyok. Én mindig jó kisfiú voltam. Ez a valami nem jöhet ki sohasem onnét belülről!

Aztán egyszerre megértettem, hogy bizony, nem akadályozhatom meg a fekete rém megszületését. Jobb lesz, ha szembenézünk egymással.

És jobban szemügyre vettem. És rájöttem, hogy el kell őt fogadnom, meg kell őt élnem, integrálnom kell őt magamba, és hasznomra válik majd. Részem ő, mint jinnek a jang, mint napnak az éjszaka, mint születésnek a halál…

Összebarátkoztunk. És megöltem magamban belül azt, aminek meg kellett halnia…mindent, amit addig sajnáltam veszni hagyni. És éreztem, ahogy visszatér belém az elveszettnek hitt életerő. És vártam a születést.

Nevet kellett találnom az újszülöttnek.

Tudtam, hogy angyal lesz, hiszen én is az vagyok.

Tudtam, hogy indián lesz, hiszen én is az vagyok.

Tudtam, hogy művész lesz, varázsló és tanító.

Csak a nevét nem tudtam. És amíg nincs név – nincs születés.

Jártam a várost, nézelődtem, közben a születendőre gondoltam. És egyszer csak egy “Cserépváros” nevű helyen elém ugrott egy gyönyörű, fekete tollas fülbevaló. Szinte kiverte a szememet.

– Ez az! – kiáltottam fel, azt hiszem, elég hangosan – hát legyen ez!

És akkor Fekete Toll megszületett.