A Varázsló rohant az úton. Rohant a templom felé.
Körülötte halottak és haldoklók hevertek. És ő érezte valamennyiük végső fájdalmát.
Belökte az ajtót, az oltárhoz rohant, és kardjával végigvágott rajta. A kard szilánkokra tört.
A Varázsló térdre rogyott, és ordítani kezdett:
– Istenem, elég volt! Mit akarsz még tőlem? Ölj meg, nem bánom! Meghalok szívesen! Meghalok, a többiek helyett!
De őket ne bántsd! Miért bántod azokat, akiket szeretek?
De ha nem ölsz meg, legalább add vissza az erőmet! Engedd, hogy enni adjak, engedd, hogy gyógyíthassak!
Nem akarom ezt tehetetlenül végignézni! Tudom, hogy segíthetnék, tudom!!! Add vissza, amit egyszer már megadtál, add vissza, hogy én is adhassak!
Nézd, senki sem hallgatott rám, falra hányt borsó volt a tanítás, így, csodák és varázslat nélkül!
Nézd, a gyermekem is meghalt, és én végignéztem. Nézd, megindult a végsőkig kisemmizettek lavinája, és harcol már mindenki mindenki ellen! Az utcán egymást eszik meg az emberek. És Te hallgatsz!
Nem használ már a kard. Kérem vissza a pálcámat! Vissza kell, hogy add, Te kegyetlen, rezzenéstelen szívű zsarnok!!
Nem bírta tovább, összecsuklott. Tehetetlenül hevert a templom kőpadlóján. És várta a halált.
De az nem jött még…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: