A boszorkány éjsötét utakon vágtatott.
Holdsugár, az egyszarvú biztos szemmel és biztos lábbal vitte át őt erdőkön és hegyeken, a síkságon és a tengeren.
Vitte őt, és vitte a kehelyben a varázsló hamvait.
Csak éjjel utazhatott, mert vadásztak rá az emberek. Minden templomban róla beszéltek most a papok.
“Megölni! Elégetni! Elfelejteni!” – így szólt a parancs. A papok parancsa – nem az Istené…
Az Isten segítette őt egyedül. Eltakarta a csillagok fényét, felhők mögé rejtette a holdat.
Végül – huszonegy álmatlan éjszaka után – a boszorkány végre átlépte saját szentélye küszöbét.
Fáradt és piszkos volt, de most ez nem érdekelte. Csak arra koncentrált, hogy visszakapja Őt.
– Kérlek add, Uram, hogy ne legyen késő! – fohászkodott, és az oltárra helyezte a kelyhet. Meggyújtotta a fáklyákat.
A kehely félig volt a varázsló szürkévé fakult hamvaival. A nő sírni kezdett.
– Nem engedheted!
A boszorkány sírt, és néhány könnycsepp a kehelybe hullt. És a szürke por lassan fényleni kezdett…
Ekkor a boszorkány előhúzta tőrét, és átszúrta vele a tenyerét. A vért a kehelybe csorgatta, és halkan, majd egyre erősebben kántálni kezdte a varázsigét:
– Vérem hívja testedet! Könnyem hívja lelkedet! Hangom hívja szellemed!
Egészen hajnalig pörgette a mantrát…egyre erőtlenebb hangon…végül összecsuklott.
De ekkor két erős kar ölelte át… és az öntudatlanság ködén át is érezte, hogy valaki az oltárra fekteti.
– Pihenj most, Szerelmem! – súgta fülébe a varázsló – elfáradtál…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: