Legyen fény!

A varázsló takarított.

Kihordott mindent a templomból, és egy kupacba pakolta: keresztet, Jézus-szobrot, az aranyozott Buddhát, Krisnát, a zászlókat, a képeket…

Mikor ezzel készen lett, fogta a nagy zsákot, és tartalmát a templom közepére öntötte.

A zsákból apró kristályok ömlöttek a kövezetre.

Aztán fogta a következőt…aztán a következőt….aztán a negyediket…

Mire végzett az összessel, addigra a szentély padlóján már jó vastagon állt a kristálytörmelék.

A varázsló középre állt, és botjával koppantott egyet a padlón, majd az ég felé szúrt vele.

– Mindent a helyére! – mondta erős hangon, és a kristálykupac a levegőbe emelkedett.

Egy darabig csak csillódzó kavargás látszott, elnyelve még a férfit is, aztán kitisztult a levegő, és a kristályok teljesen beborították a templom falait, padlóját és mennyezetét.

– Legyen fény!! – dörögte a varázsló.

A tér közepén hirtelen megjelent egy fehér fényben ragyogó, félembernyi, kéthegyű kristály. Ontotta magából az energiát,  és az gyorsan feltöltötte a falakat borító kristályokat is. Egységes és fennséges, hófehér tűzben égett az egész templom.

A varázsló összetette két kezét szívcsakráján, és köszönetet mormolt, majd fáklyával a kezében kilépett a szentélyből.

Odasétált a kihordott tárgyak kupacához, és meggyújtotta.

– Köszönöm, hogy velem voltatok, és szolgáltatok engem! Most szabadok vagytok. Térjetek haza!

A tűz nagyott lobbant, és egy tűzlabdát lökött ki magából.

És a labda csak szállt, szállt felfelé… egészen a csillagokig.

A varázsló megvárta míg elalszik a tűz, aztán a telihold fényénél elindult a hegy lába felé.

Mosolygott, de már nem gondolt semmire. Nem maradt már benne semmi, csak szívében a templomban is ragyogó fény, és a “Sajnálom, bocsáss meg, köszönöm, szeretlek”.