A boszorkány sok-sok éjszakán át őrizte a gyermek álmát.
Ült az ágy mellett, és a Világok Könyvéből olvasott fel a mindig nyugtalanul alvó csecsemőnek. Néha belenyúlt a lelkébe, többször a testébe is – ahányszor csak alkalma nyílt rá. És persze – védte őt.
Ő tudta, a gyermek pedig érezte, hogy mekkora szükség van erre.
A varázsló legyőzött ellenfeleinek maradék lélek-szilánkjai rátaláltak a kicsire, és állandóan gyötörték.
Nem is kérdés, mi lett volna a baba sorsa a boszorkány által éjszakára rábűvölt védőköpeny nélkül.
A nő vágyakozva fürkészte a gyermek arcvonásait. Néha elmosolyodott, mikor egy fintorban, egy aprócska mozdulatban a varázslóra ismert.
– Igen, ez Ő! Ó, Istenem, meddig kell még várnom, hogy újra találkozzunk!
Időnként beszökött a kisfiú álmaiba – hátha…
De hiába – a varázsló még öntudatlanul lebegett a köré font fényburokban a gyermeklélek legmélyebb szegletében, és nem mozdult.
Eltelt három év. A boszorkány befejezte a munkát a fiatal testen. Az aura bezárult. A fiút már senki és semmi nem érhette el odaátról.
Még maga a boszorkány sem.
Nem volt értelme hát, hogy tovább maradjon. Más utat kellett keresnie a varázslóhoz.
– Isten veled, Szerelmem! A többi már a Te dolgod. Hamarosan újra találkozunk. – súgta az alvó gyermek fülébe, és visszalépett a dimenziókapun át saját testébe.
Hajnalban felment a templomhoz. Ledobta köntösét, és a farakás tetejére ült.
– Indulok, Kedvesem! – súgta bele a hajnali fénybe mosolyogva, aztán felkiáltott: – Tűz, tedd a dolgod!
És felcsaptak a lángok…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: