Egyszer nagyon régen – volt már vagy nyolc-kilenc éve is -, amikor a lányom énekelni kezdett Völler Adélnál, mindenki “Adél nénijénél” – szóval egyszer régen mentem a lányom fellépésére a veszprémi HEMO-ba.
Korán érkeztem, de már kiszűrődtek az öltözőből a skálázás szokásos hangjai: lalalala-lalalala…
Egyszer csak hirtelen szövege is lett a dalnak, és én döbbenten hallgattam, hogy mit is énekel az én nyolc esztendős lányom a többi huszonharminc gyerekkel együtt nagy-nagy egyetértésben és hatalmas lelkesedéssel:
” – Nem beszarni, énekelni kell…hmmm…nem beszarni, énekelni kell…hmm…”
Micsoda!!! Nem beszarni!!??? Hát ez meg aztán…!!!
Először kiakadtam, de – mivel azért próbálom elfogadni az élet dolgait úgy, ahogy vannak, sőt, még meg is akarom érteni őket – rögtön visszafogtam magam, és elgondolkodtam a dolgon…
És rájöttem, hogy ez JÓ! NAGYON JÓ!!!
Tényleg így kellene hozzáállni az életünkhöz!
Na, azóta fújom a dalt, amikor eszembe jut:
” – NEM BESZARNI, ÉNEKELNI KELL!”
Csak az a baj, hogy nem jut mindig eszembe. Talán ki kellene írni valahová.
Hát most kiírtam!
Köszi “Adél néni”!!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: