Az utolsó harminc…

A férfi megélt már jobb időket is.

Gyermekkorában nem vetette fel  családját a pénz, de mindig volt mit enni, volt ruhája, meleg szobája.

Sokszor szeretett volna valami szépet: új játékot, horgászbotot, fényképezőgépet… nem tellett rá.

– Ha megnövök, sok pénzem lesz. Mindent megveszek a gyerekeimnek, amit csak kívánnak! Ne legyenek ilyen szerencsétlenek, mint én! – fogadta meg sokszor magának.

Aztán felnőtt, és valóban lett pénze. És rájött néhány dologra.

Elsősorban arra, hogy soha nem lesz elég pénze, hogy megvegyen mindent, amit szeretne. Sok mindent megadott a gyerekeinek, de úgy látta, azok ezt nem értékelik, nem érzékelik, hogy milyen kivételes életet élhetnek. Nem vették észre a lentieket, csak felfelé láttak:

-“Nekik bezzeg erre is telik! Ők bezzeg ide meg oda járnak, megkapnak ezt meg azt!”

A vágyak rabjai lettek. Akárcsak ő gyerekkorában. Csak a szint volt – nem is kicsit – magasabb.

Később eljött az az idő, amikor összébb kellett volna húzni a nadrágszíjat.

– Válság van! – mondták az okosok.

Az ügyfelek elmaradtak, nem fizettek eleget, alkudoztak, végül sokan nem fizettek egyáltalán…de ő azért bízott a jövőben.

Hiteleket vett fel, hogy vállalkozásukat életben tarthassa, és kielégíthesse családja – nem mindig indokolt mértékű, és a helyzet adta lehetőségekhez képest mindenképpen túlméretezett – szükségleteit.

– Hamarosan biztosan jobb lesz! Kitermeljük a törlesztőrészleteket, aztán majd könnyebben élhetünk! – bíztatta magát naponta.

De a kétség, a bizonytalanság, a mindennapok tili-tolija, a csekkpasziánsz… szóval az élet hétről hétre egyre szorosabb görcsbe rántotta a gyomrát reggelente. Ráadásul a munkája is egyre elviselhetetlenebbé vált…

Egy reggelen aztán nem bírta tovább… és vége lett a munkának, a házasságnak, a családnak… vége lett az addigi életének…

…és egy szép kora őszi napon ott állt a Moszkva téren zsebében harminc forinttal, a szívében pedig egy mázsányi kővel.

– Meg kellene halni… – gondolta éppen, amikor egy szakadt ruhás, nem éppen jó szagú kéregető lépett hozzá.

– Az Isten áldja meg, tudna adni egy kis aprót? Három napja nem ettem…

A férfi mélyen belenézett a koldus szemébe, és nem tudta eldönteni, hogy az igazat mondott-e, vagy nem, de látta benne a végtelen kétségbeesettséget, és látni vélte benne saját jövőjét…

Kikotorta a hat darab ötforintost a pénztárcájából, és a másik kezébe nyomta.

– Ez az összes pénzem, ezt mind magának adom.

Rá se nézett többé a koldusra, nem is tudta, hogy az mit válaszolt, szólt-e egyáltalán valamit.

Ő már felfelé nézett.

– A Te akaratod legyen meg, ne az enyém, Uram! – mondta magában megadóan.

A mázsás kő azonnal eltűnt, és a férfi tovább indult az útján üres pénztárcával – és fénylő, könnyű szívvel.