Holnap, azaz szeptember 23-án lesz éppen 23 éve, hogy megszületett I. Szabó Máté Tamás, a trónörökös.
A Szabó családban egyébként divat szeptember végén születni, olyannyira, hogy az anyám és a testvérem is szeptember 24-én született. Máté néhány órát sietett, de azért ez még belefér. Így kapott az én anyám születésnapjára hol egy gyereket, hol egy unokát…
Azon a bizonyos szeptember 23-án már kora reggel bevittem feleségemet a kórházba, mert úgy érezte, hogy most már aztán itt az idő.
Van, aki pezsgőt bont, és jól leissza magát a gyermeke érkezésének örömére, én csak az autót törtem össze kicsit kedvenc zöldségesünk teherautójának lökhárítóján gondosan, miközben az orvosi rendelőbe igyekeztem, hogy szóljak a dokinak: szülünk.
Máté azonban még kérette magát egy kicsit, és csak este, a szuper telihold csalogató fényénél méltóztatott megszületni erre a fárasztó világra. Azóta sem láttam olyan szép teliholdat.
23 év telt el, és ha minden terv szerint alakul, egy év múlva ilyentájt Máté már Dr. Szabó lesz…
Mire emlékszem ezekből az évekből?
Emlékszem a gyönyörű napsütésre, mikor – az azóta kb. tucatnyi gyereket dajkáló – mózeskosarában kihoztuk őt a kórházból…
Emlékszem az első rámvillantott mosolyára, amivel véglegesen beköltözött a szívembe…
Emlékszem a jó kis lepedő alatti inhalálásokra, a sok gőztől potyogni kezdett a vakolat…Máté úgy tudott ám köhögni, hogy az egész orvosi rendelő összeszaladt tőle, és én büszkén állapítottam meg: ez az én fiam!…
Emlékszem a pelenkavásárlásokra. Sokáig nem adta, ami az övé, és mikor megkérdezték tőle a gyógyszertárban, hogy kié lesz a pelenka, szemrebbenés nélkül felelte rá:
– Apáé!
Emlékszem, mennyit csavarogtunk a városban, mikor 2 éves korától én voltam GYES-en vele. Ahogy mászott fel a nem EU-szabvány mászókára, a két tenyerem folyton a feneke alatt volt, nehogy leessen…
Emlékszem, hogy félt a kakastól – voltunk oly szemetek, hogy a tollseprűvel ijesztegettük, mert annyira jópofa volt…nekünk…
Emlékszem, mikor először kísértem az óvodába, végigsírtam az utat…aztán ezt megismételtem, mikor lekísértem a vonathoz, amely már az egyetemre vitte…és ő nem értette, hogy miért sírunk a nagyanyjával…
Emlékszem, milyen büszke voltam rá, mikor felvették a Lovassyba, aztán később jogászhallgatónak az ELTE-re… de előbb még átküzdöttük magunkat a Pármai likőr okozta riadalmakon…
…de leginkább arra emlékszem, mikor a sikeres érettségije után néhány napra elment otthonról az osztálytársaival ünnepelni valahová. Bementem a szobájába, és bizony…nem volt ott…és belémnyilallt a fájdalom, hogy ez… most már így lesz a jövőben…és hirtelen megértettem, mit érzett az anyám, mikor én elmentem Budapestre tanulni, és ő ott állt az üres szobámban a könyveimet simogatva – és a könnyeit törölgetve…
…és ekkor megértettem, hogy nem csak gyereknek lenni nehéz, de szülőnek lenni sem könnyű…
…és megsejtettem azt is, mit jelent “szeretni valakit valamiért”…
Isten éltessen Máté…jó volna már sörözni egyet!
aa
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: