Megváltozott minden. Majdnem minden.
A hajam szürkül, már szinte fehér.
Hiába keresem ismerős helyeken a régi Időt. Nincs már ott. Elszelelt.
Pedig a patak ugyanolyan. Ugyanúgy locsog-fecseg kövei között a víz.
Ugyanúgy tekereg töltésén az ösvény, ahol iskolába menet meg-megálltam, és most is ugyanolyan pitypangkoszorút fonhatnának parján ülve a lányok…ha még erre járnának.
A kertben ugyanolyan zöld a fű, mint mikor régi húsvétokon hímes tojást és csokinyulat bújtatott előlem.
Az utcák sem cseréltek házakat. Összementek ugyan, de mégis ugyanolyanok.
Mégis valahogy… más lett a város. Már nem az enyém.
Melegen süt a nap, de azért megborzongat valami.
– Ennyi volt? – kérdezném a Tavaszt, de már a Nyár is menni készül…
Leterítem takarómat a diófa alá. Én ültettem egykor régen, kicsi gyerekként. Akkora volt, mint én. Mostanra már nagyobb, mint a ház. Pedig még szinte kamasz.
Lefekszem. Alszom egy kicsit. Alszom, és álmodom.
Álmomban lassan betakar az útszéli nyárfák májusi hava.
És ez a hóesés végre nem ugyanolyan, mint rég elmúlt kamaszkoromban.
Ez… ugyanaz.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: