Trikó az én macskám volt.
Költözködtünk éppen, amikor felbukkant a háromszínű cica a régi házunk udvarán.
Amint meglátott, odaszaladt hozzám, a lábamhoz törleszkedett.
– Leszel nálunk macska? – kérdeztem tőle.
– Miau – mondta ő, tehát ebben megegyeztünk.
Trikó beköltözött a házba. Nappal többnyire a nappaliban aludt, és ez jól is volt így, hiszen a nappali azért nappali, hogy nappal ott legyünk. Éjszaka aztán kiment vadászni. Nagyon jó vadász volt.
Soha nem okozott semmilyen kárt, igazi családtag volt, engem esténként meg is mosdatott…
Mikor nagylánnyá cseperedett, megismerkedett a szomszéd kandúrral. Jöttek a kiscicák!
A szüléshez előkészítettem neki egy párnával kibélelt dobozt a garázspadláson, és belefektettem.
Trikó azonban nem így gondolta, és egyszer csak megjelent az irodában. Lefeküdt a lábaimhoz, és ott szülte meg a négy kölykét.
Telt-múlt az idő, egy év múlva újra gyerekáldás elé nézett, és én a fejembe vettem, hogy az udvaron szüljön, amúgy is – a macskának az udvaron a helye!
Kiraktam hát őkelmét az udvarra.
Nem értette szegény, hogy mi történik, felugrott az ablakpárkányra, onnét nyávogott keservesen. De én persze hajthatatlan voltam.
Ma is látom az ijedt szemeit, ha rá gondolok.
Másnap reggel Trikót holtan találtam. Mindenképpen hozzám akart jönni, és az éjszakára nyitva hagyott bukóablak megölte őt. Megfojtotta.
Trikó meghalt.
Meghalt, mert szeretett engem.
Meghalt, mert kevesebbre tartottam a szeretetét holmi homályos elképzelésnél a macskák helyéről.
Meghalt, mert én szeretetlenebb voltam egy macskánál.
Ha több lett volna bennem a szeretet, még most is élne.
Ha több lett volna bennem a szeretet, akkor most nem szorítaná a torkomat valami…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: