Másnap reggel Józsi kedvenc kukájában ébredt.
– Vigyen el a francrosseb, Jehova bácsi! – morogta kifent magyar bajusza alá, de aztán inkább gyorsan megborotválkozott egy rögtönözve kitúrt, alig használt női borotvával.
Szokásos reggeli tócsagyártó körútja után komótosan átlapozott egy főzősújságot, majd tekintetével gyengéden végigsimított egy arra járó tejszállító autón. Ettől aztán rögtön rosszul is lett.
– Na, már megint mohó voltam! – dicsérte meg magát derekasan, aztán leballagott a rakodópartra, leült az alsó kőre, és várt. De nem jött.
Hirtelen eszébe jutott valami, ami elég szokatlan volt így korán reggel, ezért erősen tollhiányos szárnya alá dugta fejét, és zokogni kezdett.
– Mi a baj, jó ember? – kérdezte tőle a költő, aki reggelente szintén ide járt hányni, de ma valahogyan nem ment.
Józsi csak legyintett bal fülével egyet, de aztán zsebéből csak előkotort egy lekvárfoltos fényképet, és a költő homlokára ragasztotta.
A férfi hosszú nyelvével lenyalta a képet homlokáról, és tartózkodóan szemügyre vette. De mégsem volt elég óvatos.
A fotó kicsi volt ugyan, homályos és fekete-fehér, de a költőnek volt fantáziája.
– Ez borzasztó! Nem lehetne valahogyan kigumizni? – kérdezte, aztán végre sikerült neki a reggeli akció.
– Dehiszen ez a Mari! – ütötte nyakon magát minden célzás nélkül Józsi – Ez a Mari, és én elvesztettem őt! Pedig milyen szép volt! Régen még foga is volt. Három is!!! És azok a lábak! Na, azokért azért nem kár…
– Minden elmúlik egyszer! – próbált bölcs lenni a költő, ez viszont nem sikerült neki.
Józsi erre már nem mondott semmit, csak bedugta fejét a másik kabátzsebébe.
A költő hirtelen gondolt egyet. De aztán abbahagyta.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: