Pápai séták

Tizennyolc éves koromig Pápán éltem.

Itt voltam félénk, magányos kisgyerek, itt szereztem azokat a sebeket, amelyek egész felnőtt létemet meghatározták, és amelyekről azt hittem, hogy begyógyultak rég.

Sajnos, ez nem így van. A kezeletlen, kitisztítatlan sebek  valóban beforrhatnak, gyógyulni látszanak, de az idő nem orvos, csak dilettáns. Hályogkovács.

Ezek a sebek rejtett lelki gócpontokká válnak, fertőznek és bizony fájnak is, ezért aztán az ember gyereke igyekszik elkerülni, hogy valaki vagy valami hozzájuk érjen. Idővel aztán az egész lélek annyira sebessé és fertőzötté válhat, hogy azt már lehetetlen nem észre venni.

Nálam 2013 elején jött el az a pillanat, amikor az általános lelki bénulás maga alá gyűrt, és rájöttem: így nincs tovább.

Elindultam a gyógyulás útján, segítséget kértem, és a szakértő kezek szépen felvagdosták sebeimet, hogy kitisztulhassanak, valóban begyógyulhassanak végre.

Tavaly ősz végére már úgy tűnt, hogy meggyógyultam. De  mégsem sikerült ez teljesen.

Most a Főnök újra Pápára kényszerített. Ide, ebbe a városba, ahová aztán végképp nem akartam visszajönni. Féltem a fájdalomtól. Féltettem a lelkemet.

Az első néhány nap valóban nagyon fájdalmas volt. Járkáltam, és fájtam. Nem az emlékek gyötörtek, azokat szeretem. Valami iszonyú sötétség, valami végleges elakadás-érzet volt az inkább.

– Ez a város halott. Itt sötét van. Itt meg kell halni, mert itt nem lehet élni. Itt nincs lélek, itt egyedül van az ember – sírtam magamban az utcákon bolyongva.

Aztán egyszerre célt kapott a bolyongás. “Angyalbolt” – ugrott elém a cél.

Mikor beléptem a boltba, és az eladó hölgy kedvesen megkérdezte, hogy miben segíthet, kifakadtam:

– Lehet, hogy inkább egy templomba kellene mennem!

Aztán mégis mindent elmondtam, elzokogtam neki, ami akkor a szívemet nyomta, aztán eljöttem.

Hazafelé menet lassan megváltozott a város. Kisütött a nap, az emberek mosolyogtak rám, a kopott kis Tókerti utcák befogadtak, átöleltek, simogatták a lelkemet.

Aztán odaértem a kis templomhoz, ahol valamikor megkereszteltek. Megálltam a keresztnél, és szavak nélkül imádkoztam.

És akkor valami lágy és meleg bizonyosság-köpeny borult rám.

És eszembe jutott egy régi dal, amit nagyanyám lemezjátszóján kicsi gyerekként olyan sokszor hallgattunk együtt:

“- Bárhogy lesz, úgy lesz, a sors ezer rejtelem, a jövőt nem sejthetem, ahogy lesz, úgy lesz…”