Száműzetés

A nehéz kehely nem sebezte fel ugyan a varázsló fejét, de jó nagy dudort varázsolt a koponyájára.

– Takarodj a szemem elől, Te tesze-tosza bűvészinas! – kiabált vele a boszorkány – Hát nem tudsz végigcsinálni rendesen egy igazi varázslatot? Hát mikor állsz már talpra végre? Csak fekszel egész nap a medvebőrön a kandalló előtt, és a varázstükröt bámulod, amíg én bogyókat gyűjtök az erdőben! Menj el! Keress egy barlangot valahol az erdőnkben, és élj ott egyedül! Majd néha megnézlek, és meglátom, mire jutottál!

A varázsló nem védekezett. Tudta, hogy hiába is mondana bármit, az lepattanna a boszorkány megkeményített szívéről. A nő már szépen gyógyult, de látása még zavaros volt, hol nagyobbnak, hol kisebbnek látta a dolgokat, mint amekkorák a valóságban voltak, és mámoros volt attól az egyetlen korty bortól, amit lenyelt. És nagyon igaza volt… menni kell!

A varázsló tehát csomagolt. Becsomagolta ruháit, titokban belecsempészve zsákjába a boszorkány hálóköntösét, és szíve szerint becsomagolta volna magát a boszorkányt is, de végül csak annak szívéből tört le egy darabkát, és saját szívébe rejtette azt.

Aztán kilépett az ajtón, és elindult. 

Nem maradt abban az erdőben, ahol minden bokor, minden szikla, minden tisztás, minden kedves kis zugocska a boszorkányra emlékeztette volna.

Elindult egy rég elhagyott város felé, ahol amúgy is szükség volt rá. De vitte szívében a boszorkány szívét.