Fogságban

Ahogy a varázsló ment az erdőn át, egyre inkább úgy érezte, hogy nem halad olyan gyorsan, ahogy kellene. Egyre nehezebbé vált minden lépés, a levegő egyre sűrűbb lett, végül már nem is levegő vette körül, mintha egy mocsár fenekén, felkavart, rothadó iszaptól átláthatatlanná vált vízben kellene megküzdenie az előre jutásért.

Noha az erdő minden fáját, sőt minden virágát ismerte, most mégsem tudta, hogy merre jár. A sötét homályban még magánál a homálynál is sötétebb árnyak mozgását érezte, bár látni csak parázslóan vörös szikrákat láthatott maga körül. Hideg volt nagyon.

Hirtelen aztán eljutott tudatáig az árnyak suttogása.

– Szerencsétlen béna vagy!

– Soha nem viszed semmire!

– Mindent félbehagysz!

– Ne nyúlj semmihez, ne csinálj semmit!

– Szánni való, lelki nyomorék vagy!

A hangok egyre erősödtek, értelmetlen és fájdalmasan éles hangzavarrá keveredtek össze fejében. 

Aztán egyszer csak csend lett. Aztán egyetlen mondatot hallott ezer torokból, mintha körbe-körbe járt volna a fejében:

– Nézd, mit tettél, Te szerencsétlen!

A varázsló már nem mozdult, nem tudott mozdulni a kocsonyává sűrűsödött levegőben. Szeme előtt mintha gyertyát gyújtottak volna, s az alig-fényben meglátta a Fiút, ahogy valahol messze, egy másik világban dermedten fekszik egy agyonizzadt lepedőjű ágyban. Már nem eszik. Már nem iszik. Már nincs ébren és nem alszik. Már nincsenek gondolatai, nincsenek érzései, nincsenek mozdulatai. Már nincs semmije, már nincs mellette senki. Azaz mégiscsak… Három árnyék ül az ágyon. Három nagyon rémítő és nagyon ismerős árnyék. Várnak. És néha a Fiú fülébe suttognak valamit.

– Ott van a gyógyszer, vedd be, és vége lesz!

– Csak feküdj nyugodtan, úgyis meghalsz!

– A miénk voltál, és újra a miénk leszel!

– Ugye nem gondoltad komolyan, hogy megléphetsz előlünk?

A varázsló sikoltani akart, de még a hangja is megfagyott. A gyertya fénye kialudt, teljes lett a sötétség.

Teljes lett a némaság. Semmi sem mozdult. Nem mozdulhatott.