Smaragdsziget

A fiú szeretett volna valamit adni a lánynak. Valami gyönyörűt, az együtt eltöltött első éjszakájuk emlékére. 

– De mit is adhatnék, ami méltó ajándék lehet? – töprengett – Hiszen bármit szeretne, azt megteremtheti magának ő is… 

Gondolkodás közben szórakozottan belemarkolt a folyóparti kavicsos fövenybe, és ujjai valami simára és melegre tapintottak. Mélyebbre ásott, és a telihold fényénél megnézte, hogy mit talált.

Egy, a zöld különböző árnyalataiban játszó smaragdot tartott a tenyerén.

– Na, ezzel talán kezdhetnék valamit! – örült meg neki.

Sokáig forgatta kezében a kristályt. Nézte jobbról, nézte balról. Fel-le mozgatta tenyerét, hogy érezze a kő súlyát. Hanyatt feküdt a füvön, és a smaragdot a homlokára tette. 

– Talán mond valamit… – gondolta, és azon nyomban el is aludt.

Álmában látta, ahogy a követ a folyóba dobta, és az hirtelen nőni kezdett, eltorlaszolva a víz útját. Belsejében egy üreg nyílt, épp elegendő helyet kínálva egy otthonhoz. Kristálypalotát álmodott a lánynak – és persze magának. 

A víz lassan átcsapott a smaragdon, körülölelte, és vízesésként hullott alá annak túlsó oldalán, elrejtve a barlangot az avatatlan szemek elől.

Az üreg belsejében zöld-ezüst fények játszottak, és dús mohaszőnyeg borította be a padlót.

Az egész szikrázóan szép lett.

– Smaragdsziget! Nekem csináltad? – kacagott fel mellette hirtelen Aranypille, felébresztve őt – Gyönyörű!! 

– Gyönyörű, mint Te! – ölelte át a lányt a fiú. A lány megcsókolta, aztán behúzta őt az új otthonukba.

A hold elrejtette arcát egy éppen arra járó felhő mögé.

De egy kicsit azért mégis leskelődött…