Holdsugár és Holdárnyék

Aranypille szeretett a folyó partján aludni. Ezt bátran meg is tehette, mert Átokmancs szó szerint iszonyúan jó testőr volt. Még egy bántó gondolat sem születhetett meg senki fejében  megtorlatlanul. A fiúnak is meg kellett gondolnia, hogyan szól a lányhoz, hogyan érinti, vagy hogyan közelít felé. Utálta is rendesen a tigrist, de Aranypille kedvéért megtűrte. Azért nem tudta megállni, hogy mikor az állat néha elaludt, ne változtassa át kicsike, cirmos macskakölyökké. Persze ennek többnyire pofon lett a vége – hol a macskától, hol a lánytól. 

A lány most is kedvenc helyén, a folyó fölé hajló fűz ferdén nőtt, mohával borított törzsén aludt, lábánál a tigrissel. Álmában motyogott valamit, aztán mosolygott. Így is ébredt, széles mosollyal az arcán.

– Érdekes álmom volt, Holdasszony! – nevetett fel a teliholdra. – Te is benne voltál! Vajon beteljesül?

Korhadt faágakból egy kis máglyát rakott, és egy csettintéssel meg is gyújtotta. Zsákjából gyógynövényeket vett elő, és a tűzbe dobott egy maréknyit. Fehér füst gomolygott alacsonyan Smaragdsziget fölött. Aranypille ég felé nyújtott kezében holdkővel a füstfelhő közepébe lépett.

– Most Te jössz, Ezüst Anyácska. Adj egy sugarat fényedből nekem!

A kristályt a hold fényébe tartotta, és az lassan felfénylett. Aztán a fény egyre erősebb lett, egyre nőtt. Végül az egész felhő vakító fehéren ragyogott.

– Most Téged hívlak, Szelek Ura! Ajándékozz meg leheleteddel! Téged hívlak, Viharok Őre! Tölts tüzet e gyönyörű fénybe!

Feltámadt a szél, kavarni kezdte a füstöt, és a füst lassan fehér lóvá formálódott, homlokán egy szivárványszínben játszó kristályszarvval. Aztán megdörrent az ég, és egy villám csapott a a felhőbe.

Az egyszarvú életre kelt. A lány hozzálépett, és  végigsimította csillogó szőrét.

– Holdsugár! – súgta fülébe – Gyere velem!

Aranypille elindult a barlang felé, de Holdsugár nem mozdult. Csak szaglászott bele a levegőbe, majd dobbantott néhányat patájával a kövön.

– Mire vársz, kedves barátom? – kérdezte a lány.

– Vajon mire, Aranypille? – kérdezte a fiú, aki már régóta kibújt a barlangból, és a lány ügyködését figyelte. Lépett néhányat az egyszarvú felé, majd hirtelen egy energiagömböt dobott a tigrisre, mire az keserves nyávogás közepette a szokásos kismacskává változott, és egy ugrással eltűnt a fűben.

– Nem teremthetsz fehéret fekete nélkül – mondta a lánynak – Holdárnyék, bújj elő!

A fák közül egy fekete szőrű egyszarvú lépett elő, és egyenesen a fehérhez ügetett. A két állat összedugta fejét. Csak egymásra figyeltek, nem törődtek az emberekkel.

– Ajaj – sóhajtotta a lány – lesz még bajunk velük, azt hiszem…

A fiú mosolygott.

– Szabad lényeket teremtettél. Nem parancsolhatsz nekik, de ha tisztelettel szólítod meg őket, megteszik neked, amit kérsz tőlük. Ezt vésd az eszedbe jól. Ezek nem lovak!

Odalépett Holdárnyékhoz, meghajolt előtte, és a fülébe súgott valamit. A fekete egyszarvú térdre ereszkedett, a fiú óvatosan a hátára ült… aztán már nem voltak sehol, csak a felkavart kristálypor csillogott a holdfényben, és Átokmancs nyávogott valahol.

Aranypille elindult hát megkeresni őt, hogy újra tigrissé tegye. Holdsugár vele tartott.