Ha elhiszem

Ha elhiszem, hogy nem történik semmi – akkor nem történik semmi.

Hiába kavarog belül valami nagy dolog, hiába rendeződnek erőterek apró gondolatmagocskák körül, hiába feszít egyre jobban a születés fájdalma, hiába… egyszer csak kialszik minden fény, egyszer csak üres csend, fagyott rend lesz belül, csak egy soha meg sem született halott gyermek sír  valahol…

Hány verset temettem így el, hány megálmodott regényt?

Hány dalt nem daloltam el, hány kedves szó jutott pokolra, hány simogatás akadt el valahol bennem, hány szerelmes ölelés?

Hányszor hitettem el magammal, hogy nem jó, hogy nem kell, hogy úgyis hiába?

Hányszor hittem el, hogy nem tudom, hogy nem lehet, hogy nem szabad?

Hányszor, hogy nem szeretnek, hányszor, hogy nem kellek senkinek, nem kellek semmire?

Hányszor adtam fel, hányszor haltam meg és támadtam fel újra – új halálra?

Hányszor hittem el, hogy nem hiszek – nem hiszek Benned, Uram, nem hiszek magamban, nem hiszek senkiben és semmiben?

Hányszor, hányszor, hányszor?

Istenem, emelj fel engem! 

Nem, ne adj semmit. Semmi olyat, amit magamnak kell megtalálnom magamban, semmi olyat, amit magamnak kell megteremtenem.

Ne adj semmit, csak emelj fel! Emeld szívemet szívedig! Add, hogy feltöltődjek fényeddel, szereteteddel, add, hogy bármerre járjak, mindig ott álljak melletted, soha ne hagyjalak el, ne adjalak el üveggyöngyökért!

Add, hogy ne féljek adni, ne féljek megmutatni azt, ami bennem lakik!

Add, hogy elhiggyem végre, hogy én is Fény és Szeretet vagyok!

Add, hogy elhiggyem végre, hogy éN IS – TE vagyok.