Holdfény-tánc

Ahogy haladtak lefelé az úton, az erdő fái egyre ritkulni kezdtek. Végül elhagyták az utolsót, és ekkorra az út is elfogyott a lábuk alól. Meredeken szakadt le előttük a hegyoldal, és lent a mélyben ott táncolt a holdfény a láthatárig nyújtózó óceán felszínén.

A két gyerek még sohasem látott ilyet. Leültek egy sziklára,  nézték a fény játékát a víz tetején, és hallgattak. Jó volt így ülni, és csak nézni. Jó volt hallgatni, mit mesél a Hold.

– Mi lenne, ha nem sietnénk annyira haza? – szólalt meg később Aranypille.

– Úgysem tudunk hazamenni – mondta a fiú – és  ha hiányoznánk, már értünk jöttek volna. Maradnunk kell.

– Rosszabb helyen is lehetnénk – simult a fiú oldalához a lány – csodát teremtettünk, élvezzük egy kicsit. Aztán ha meguntuk, majd kitalálunk valamit.

A fiú gyengéden átkarolta a lány vállát, és nem szólt egy szót sem.

A Hold lassan felhők mögé rejtette arcát, és esni kezdett az eső.

– Sír az ég. Nem szeretem. Ez hideg! – vacogta Aranypille.

– Legyen itt egy barlang? – kérdezte a fiú.

– Legyen hát, Te okos!  – nevetett a lány.

Gyorsan varázsoltak egyet maguk köré, aztán jó szorosan összebújtak egy energiatakaró alatt.

– Milyen fura érzésem van! Mintha kikapcsolna ez a test! – súgta Aranypille a fiú fülébe, de az már előbb kikapcsolt. Aztán szépen  elaludt ő is.