Reggeli dal

Reggel van.

Már felébredtem, de nem mozdulok. Még a szememet sem nyitom ki. Ráér az még…

Csak fekszem az ágyon, és hallgatom a város reggeli zajos csendjét. 

Hamarosan felkelek és felöltözöm. Felveszem a ruháimat, csuklómra csatolom az órámat, zsebre vágom a mobilt… és magamra öltöm a negyvenkilenc év kabátját. Jó kis kabát, csak kicsit már kopott. Imitt-amott egy-két folt. Emitt-imitt egy kis szakadás… Régi kabát. De nekem már megfelel erre a “kis” időre.

Negyvenkilenc év… nem olyan nagy idő. De – ahogy Nóra mondaná: “Azért… Na!”

De most még nem mozdulok… most még hallgatok… elegánsabban: meditálok.

Hirtelen megszólal egy madár az ablak alatt… és én elrepülök vele. Elrepülök egy nagyon régi reggelbe.

Nincs negyvenkilences kabát. Még tizenkilences sincs… Kilences talán…

Szól a madár. Csavarogni hív. Kibújok az ágyból. Kint vár a pápai határ. Vár a határtalan ég. Vár a traktorvájta, poros út. Hát megyek.

Megyek, úgy, ahogy vagyok – egy szál fürdőgatyában, reggeli nélkül, boldogan.

Süt a nap, de még nem éget. Kellemesen selymes, hűvös a levegő. Ragyogó zöld a vetés. Csend van, csak a madarak dalolnak.

Megyek az úton. Nem tudja senki, hogy merre járok, csak Földanyácska érzi magán a talpamat.

Nem szóltam senkinek semmit. Nem jár erre senki. Nincs mobiltelefon. Nincsenek mindent látó szemek.

Biztonságban vagyok. A lágyan ölelő reggellel táncolok. Anyácskával hallgatok, vele beszélgetek.

Boldog vagyok.

Boldog voltam, és nem tudtam, hogy az vagyok.