“Mondd, mit érlel…”

Különös utakra terel engem a Főnök mostanában.

Lezárt előttem minden ösvényt, ahol eddig jártam, és idegen tájak felé lökdösött.

Persze, jól van ez így, hiszen nekem mindent látnom kell, meg kell élnem  minden érzést, be kell járnom minden földi utat. Mert tudnom kell mindent. Nem sejtenem. Nem hinnem. TUDNOM.

Most olyan munkát adott a Főnök, amitől  mindig idegenkedtem, kicsit le is néztem, kicsit féltem is tőle… na, most aztán benne vagyok nyakig!

Benne vagyok nyakig, és látom, hogy mit jelent három műszakban, a hét hat napján napi nyolc órát lenyomni egy összeszerelő soron operátorként.

Iszonyú kemény meló ez. Nem lazsálhatsz, nem ábrándozhatsz el, még lélekben sem szökhetsz meg.

Jár a kezed, mint egy gép, ahogy csak bírod, és néha még ez is kevés. És agyban is ott kell lenned.

És mindezt persze minimálbérért. Dolgozz, mint egy gép, és élj meg havi nyolcvanból kb.

A munkatársaim többsége huszonéves fiatal. 

Nyomják a melót rendesen. És vidáman. Csak én nem vagyok annyira vidám.

Persze, nem magam miatt. Nekem ezt – már mondtam – látnom kell.

Miattuk nem vagyok vidám. “Mondd, mit érlel” az ő sorsuk? Mennyit ér az életük? Havi nyolcvanat?

Keményen dolgoznak. Pontosan és gyorsan. Hatalmas értéket állítanak elő a Vállalatnak.

És amennyit ők kapnak ebből… nos, arra életet, családot építeni nem igazán lehet. Csak menj be egy boltba, és láthatod… de úgyis tudod.

És eszembe jut a szocializmus. Igen, az az átkozott!

Anyám és apám is kétkezi munkásként dolgozott. Keményen, akár most ezek a fiatalok.

De megfizették őket. Házat építettek a fizetésükből. Gyerekeket etettek, öltöztettek, taníttattak belőle.

És volt olyan időszak is, mikor csak apám dolgozott. És megéltünk. Igaz, nem fényesen, de ahhoz képest, amit most látok… ahhoz képest rendesen.

Több járna ezeknek az embereknek. Több tisztelet. Több törődés. És több, sokkal több fizetés.

“Gondoljátok meg, proletárok!”…