Ma egy esküvőre vagyok hivatalos, és ennek kapcsán kicsit elgondolkodtam – igen, már megint nem figyeltem eléggé – szóval, elgondolkodtam azon, hogy miért is házasodnak az emberek.
Miért kötjük hozzá az életünket egy másik ember életéhez, és milyen ígéretet teszünk egymásnak ezen alkalomból?
A legtöbb esküvőn elhangzik, de ha nem is hangzik el, benne van a levegőben a “jóban-rosszban, egészségben-betegségben”.
Igen, ketten együtt leszünk most már a világban, vagy talán a világ ellen…
Mi ketten megteremtünk magunknak és leendő gyermekeinknek egy otthont, egy menedéket, ahová elbújhatunk a világ zaja, az élet ridegsége-hidegsége elől, és ez bizony jó. És azt hisszük, azt reméljük, hogy jó is marad, sőt azt várjuk és azt ígérjük egymásnak, hogy ha ez mégsem így alakulna, és valami egyszer csak “rossz” lenne hirtelen, akkor is együtt maradunk, óvjuk, támogatjuk egymást.
És ez is jó… aztán egyszer csak hirtelen tényleg beteszi a lábát valami rossz: betegség, anyagi veszteség, megcsalás, hűtlenség, egyéb kellemetlenség… és máris azt keressük, hogy KI A HIBÁS?
Aztán, ha a hibást megtalálni véljük a társunkban, rögtön feljogosítva érezzük magunkat rá, hogy felrúgjuk a “Jóban-rosszban”-t.
Jogunk van ehhez? Igen, van hozzá jogunk.
Csak nem ezt ígértük.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: