Ez a föld évezredek óta a miénk.
Sok-sok évszázaddal ezelőtt adta nekünk a Nagy Zümmögő.
– Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a Rétet! – parancsolta Ősanyának.
És Ő szaporodott és sokasodott, és miénk lett a Rét.
Ez a hely maga volt a Kánaán. Elegendő tér adatott házainknak, a szivárvány összes színében pompázó virágtenger és a Rét közepén álló, égbe nyúló Szent Almafa bőven ellátott minket élelemmel.
Boldogan éltünk itt nemzedékek hosszú során át.
Egy napon aztán halk, de egyre erősödő dübörgést sodort felénk a szél. A hang egyre elviselhetetlenebbé vált, és egyszer csak hatalmas szörnyeteg jelent meg a Réten. A mi Rétünkön!
A szörny kinyitotta hatalmas száját, és egy furcsa, kétlábú, szárnyatlan lényt okádott ki magából.
Így ért véget népünk aranykora, bár ekkor ezt még nem is sejtettük. Eddig is jöttek-mentek mindenféle furcsa teremtmények a réten, némelyikkel közösen élveztük áldásait, némelyik csak átvonult otthonunkon, de bárhogy is volt, mindig békében éltünk egymás mellett.
De Kétláb érkezésével minden megváltozott.
Ő bizony nem akart osztozni velünk semmiben.
Teljesen feldúlta a mi Rétünket, teljesen feldúlta az életünket.
Letaposta virágainkat, kidöntötte a Szent Almafát, kiűzött minket otthonainkból, és minden eszközzel a megsemmisítésünkre törekedett.
Éheztünk, fáztunk, és rejtőznünk kellett. A saját Rétünkön!
Kétláb különféle szörnyetegek segítségével hatalmas hegyet épített a földünkön, éppen a Szent Almafa helyén.
Mivel Ő a hegy belsejében lakott, gyanútlanabb – vagy bátrabb – testvéreink házaikat megpróbálták a hegy külsején felépíteni.
Ez bizony a biztos halál volt. Kétláb tűzzel-vassal pusztította el a fészket, és akit csak tudott, megölt.
Néha néhány hős katonánk belemart Kétlábba, aki ilyenkor persze menekülőre fogta a dolgot, de nem sikerült Őt legyőznünk soha.
Így éltünk földünkön elnyomottan, éhesen, emlékezve a régi dicsőségre – és a régi almákra.
Egy nap aztán csoda történt.
Édes almaillatot hozott a reggeli szél.
– A Szent Almafa! – mondogattuk reménytelten, és szárnyra kaptunk.
Az illatfelhő a hegy belsejéből áradt felénk, de minket már az sem érdekelt, hogy tiltott területre lépünk.
Először csak a bátrabbak repültek be a barlangba, végül aztán mindannyian ott köröztünk a mennyei mannát tartalmazó kehely körül, és kórusban daloltuk boldogan:
– Légy áldott Nagy Zümmögő, mert visszaadtad az Almát nekünk!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: