Ma nem akarok semmi okosságot írni, csak úgy, ami az eszembe jut.
Ami csak úgy az eszembe jut, például egy útszéli, ferde harminchetes kilométerkőről.
Na arról például rögtön eszembe jutott egy másik, a harmincnégyes kő. Ahol Bergendyék szerint “mindig van virág”. Mint például annál a keresztnél is, ami néhány méterrel arrébb áll szintén az út szélén, és egy hajdanvolt ember emlékét hirdeti, aki itt halt meg 2008.02.08-án.
Meghalt, mint a nagyszüleim is már, mind a négyen, de valaki folyton gondol Rá, és friss virágot hoz ki a kereszthez. Vajon életében gondolt-e így rá, törődött-e vele, vagy próbálta elkerülni őt?
És megmozdult a mellkasomban valami “jinjang”-érzés. Én bizony életük végén már nem kerestem a találkozást a nagyszüleimmel, úgy mentek el, hogy nem voltam mellettük. És haragudtam is rájuk ezért-azért, melyikre miért… Könnyebb volt őket okolni az életem gödreiért, mint betemetni végre őket.
Most már sajnálom, és bocsánatukat kérem téren és időn túl, ha valahogyan elérhetőek még.
Igen, elérhetőek, hiszen rögtön jön visszafelé a szeretet, a mellkasomból felkúszik a torkomig, és szorongatni kezdi, kicsit könnyezek, és ezáltal persze megkönnyebbülök.
És eszembe jut mindenki, akit nem szerettem valamiért, vagy még most sem szeretek, olyan jó lenne bocsánatot kérni tőlük is, amiért nem szeretem azt, amilyenek, de persze ezt nem teszem meg, mert nehéz. Könnyebb egy halottól bocsánatot kérni, mint egy élőnek közben a szemébe nézni…
Ez persze gyávaság. Gyáva lennék? Nem vagyok gyáva, csak van bennem az is. Meg bátorság is van bennem. Egyszer már jártam nagyon közel a Nagy Kapuhoz, és én döntöttem így. Talán gyáva voltam az élethez, talán volt bátorságom a halálba nézni.
Maradtam ebben a világban. Egyelőre. Maradtam, mert a küszöbön állva olyan dolgokat tapasztaltam meg, hogy jobbnak láttam a döntést a Főnökre bízni. És ő értem küldte angyalát.
Ahogy nézem a buszon az embereket, arra gondolok, hogy ők is gyávák és bátrak.
Gyávák hozzá, hogy változtassanak a szar dolgokon az életükben, és elég bátrak hozzá, hogy így is tovább éljenek. Mennek lehajtott fejjel, tele félelmekkel és reményekkel, tele konok daccal, mosolytalanul, de kitartóan előre nézve – és visszafelé kacsingatva.
Úgy szeretnék segíteni rajtuk! Elmesélni nekik az utamat, ami idáig vezetett! Persze, nem tart vissza senki, és meg is teszem ezt, mihelyt sikerül meggyőznöm magam arról, hogy erre képes is vagyok. Túl nagy falatnak látszik. Talán ha lépésről lépésre haladnék, és nem egyszerre akarnám letenni eléjük…
Igen, ez feladat. Hogy merjek elindulni utakon. Hogy ne sajnáljam rá az időt, hogy elhiggyem, van elég erőm még, van hozzá bennem tehetség. Hogy ne érdekeljen, mit szólnak majd hozzá. Hogy oda merjek állni eléjük valóban meztelenül a nagy hasammal, a csámpás lábammal, felvállalva a tökéletlen tökéletességet, vállalva azt, hogy csak néznek rám hülyén, és nem értik, mit is akarok én tulajdonképpen…
Segíthetek másképpen is, persze. Csak húzzam elő a nagy tudásomat végre, és teremtsek. Teremtsek jó dolgokat ebbe a tyúkszaros világba. Ne azt kutassam, hol a bizonyosság Istenre, angyalokra, tündérekre, hanem teremtsem meg őket. Hiszen TUDOM, hogy ahol a gondolat, ott az energia. TUDOM.
Állítólag a hitemmel van baj. Az van is, meg nincs is. De lehet, hogy ez nem is baj. Ne legyen a hit vak. Legyen benne egy kicsi kétely. És a kételyben kicsi remény, hogy hátha mégis… Ez megint “jinjang”-érzés.
Azt HISZEM, hogy ezekre a jinjang-érzésekre kell hallgatnom. Ezeket kell teljes valójukban, szőrőstül-bőrőstül megélni, átérezni, megérteni, átszűrni lelken és szellemen. Igen a szellemen is.
Azt írta Szepes Mária, hogy tanuljunk meg a szívünkkel gondolkodni, és az agyunkkal érezni.
Hát, próbáljuk meg ezt megérteni és átérezni. Azzal, amivel tudjuk.
Na, megyek mosogatni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: